Ötvenötödik"

Sziasztok!
Hatalmas bocsánat a csúszásért, és így most egyben azért is, mert ezentúl nem tudom, hogy mikoronként fogom tudni hozni a folytatásokat. Igyekszem tartani a heti ritmust, de van, hogy már egyszerűen egy emailra sincs időm válaszolni napok óta.
Remélem emiatt nem lesz harag köztünk, és hogy még mindig tetszik a történet, annak ellenére, hogy ez előző részéhez nem írtatok!
Kívánok mindenkinek sok energiát a lassan besűrűsödő dolgokhoz, és kellemes olvasást és videónézést. Kérlek, ha van egy pici időtök, valami visszajelzést írjatok, mert nagyon sokat jelentene. Köszönöm!
Puszi :)
Dorcsa

- Szóval akkor mesélj nekem egy kicsit erről a srácról! – hunyta be a masszázságyon a szemét Kimi. Miután valamelyest sikerült rendezni az ügyeinket, szólt Marknak, hogy masszírozza meg, még a szabadedzés előtt. És engem is behívott magához, hiszen úgyis nekem kellene, hogy legyen mesélni valóm, úgyhogy ő azt tökéletesen tudja hallgatni, miközben masszírozva van.

- Mire lennél kíváncsi? – helyezkedtem el az egyik széken, majd szigorú tekintetét látva inkább mesélni kezdtem. – Kábé általános iskolás korunk óta korcsolyáztunk együtt. Mindketten az oviban kezdtük, és mikor párba raktak minket, szívesen álltam mellé, mert már az osztályból, ha csak felszínesen is, de ismertük egymást. Úgyhogy jó sokáig húztuk le egymás mellett. Versenyek, győzelmek, rengeteg kemény edzés… De szerencsére nagyon jóban voltunk, és ezer százalékkal támogattuk a másikat, amiben csak tudtuk. Persze, néha voltak nézeteltéréseink, de annyi év után már annyira összeszoktunk, hogy a hisztirohamok, és az idegesség is egyszerre jött ki rajtunk. Olyankor tomboltunk, és ordítottunk, és edzettünk. – nevettem fel halkan az emléken, ahogy eszembe jutott, hogy mennyi sületlenséget tudtunk egymás fejéhez vágni olyankor. – Csak aztán elkezdtek elromlani a dolgok… Megváltozott, rossz irányba, és már sem én, sem a hokisok nem tudtak vele mit csinálni. Akkoriban kaptunk új edzőt, szóval rá nem számíthattam. És ő se. Nem az edző hibája volt a dolog, eszembe sincs rákenni, de talán, ha lett volna még valaki, akiben megbízik, és hagyta volna, hogy segítsenek neki… De nem. Úgyhogy választás elé állítottam, hogy folytatja az újdonsült szokásait, de akkor lemond a velem való korcsolyázásról, én ugyanis nem vagyok hajlandó feladni a karrierem az ő hülyesége miatt. Mert ez nem volt más, szimplán az. És ő döntött. – törtöltem le a szófogadatlanul kicsorduló könnycseppemet. Még szerencse, hogy Kimi csukott szemmel hallgatta a ’mesémet’, nem akartam, hogy ezen rágódjon a kocsiban. – Úgyhogy azóta nem találkoztunk.

- De nem is írtatok egymásnak, meg semmi?... Még a balesetekor sem. – nézett rám áthatóan a jégkék szemeivel, majd amikor látta, hogy válaszolni készülök, újra behunyta őket, hogy a masszírozásra is koncentrálhasson.

- Megkértem, hogy ne keressen, mert tudtam, hogy úgy nehezebb lenne, mindkettőnknek.

- De, hát a baleset…- mondta volna tovább, de Mark egy erőteljesebb mozdulatára inkább sóhajtott egyet.

- A balesetem nem sokkal utána volt. Nem tudom, miért nem jött, de nem is akarom. Minden másképp lett volna, hogyha megkeres, de már nem panaszkodom. – mosolyogtam rá az edzőre, aki egész végig engem fürkészett a tekintetével. És tényleg úgy éreztem, hogy nincs okom bosszankodni a múlton.

Régen rengetegszer eszembe jutott persze, hogy mi van, ha beállít egyből a kórházba. Vajon felismerem-e? Vajon vissza jött-e volna az emlékezetem, Egyáltalán a szüleim beengedték-e volna hozzám, vagy megtiltják, hogy találkozzunk a ’hagyjanak pihenni’ jelszóval? De már nem bánom. Akkor talán sosem leszek az, akivé váltam az idők során. És talán annyi akaraterőm se lett volna folytatni.

- Mitől romlott meg úgy a viszonyotok? – jött az újabb csöndes kérdés Kimitől.

Ezt nem akartam neki elmondani. Mármint el akartam, csak nem most. Mondjuk a hétvége után. Ismertem már annyira, hogy tudjam, ilyenen nagyon kiborulna.

Óvatosan intettem a fejemmel Marknak, hogy nem szeretném ezt a kérdést, és szerencsére vette a lapot. Nekiállt mentálisan felkészíteni a finnemet arra, hogy újra hatalmas sebességgel dübörögjön az aszfaltcsíkon. Én pedig csendesen ültem, és figyeltem, ahogy elmélyül, koncentrál. És ez annyira lekötött, hogy a saját fejemben nyüzsgő dolgokat nem is hallottam tőle.

***

 A többiekkel csak akkor találkozom újra, amikor elkezdődik a szabadedzés. Ameddig tehettem Kimi mellett maradtam, vagy legalábbis egy légtérben vele. Figyeltem, ahogy készül, ahogy egyre jobban összpontosít. Különböző emberekkel egyezteti az elkövetkezendő órák minden lépését. Mérnökökkel, szerelőkkel, Markkal. Teljesen magával ragadott ez a világ. Mindenki nyüzsög, de csak úgy, hogy pontosan tudja mi a dolga. Bohóckodnak, de arra azért figyelnek, hogy nehogy mást akadályozzanak. És végig csapatban dolgoznak. A legkisebb, két fős, különítmény is a nagy csapat része, összedolgoznak, egymás nélkül nem sikerülne jó eredményt elérniük. És ennek az egésznek Kimi, a pilóta is szerves része, nem áll se felettük se alattuk. Mert ha nem beszél meg részletesen mindent a szerelővel, és nem bízik meg a mérnökökben, hogy jó adatokat mondanak neki, akkor nem teljesíthet jól, akármennyire kiváló pilóta is. És ez visszafele is igaz. Ha a boxban nem veszik figyelembe Kimi igényeit, hogy neki hogy jobb, kényelmesebb, akkor megint csak nem jutnak sehova.

Ezt persze a többiekkel is megosztottam, így elég bonyolult társalgásba keveredtem Manyussal a hokicsapat és egy Forma 1-es csapat összehasonlítására vonatkozólag. A többiek csak jót nevettünk, hiszen a mi mindenbe belemászó elemzésünk elég viccesen hathatott úgy, hogy a motorspotról én is szinte alig tudok valamit, amit mégis csak, azt meg nem egészen a csapat működéséről.

- De most figyelj…! Vegyük mondjuk a kapust, aki ott van leghátul. A pontszerzésben nem sokat segít, de abban igen, hogy az ellenfél ne kapjon pontot. Szóval ő nem a célra megy, hanem akadályoz... vagy valami hasonló. Van akárki, aki ilyen posztot töltene be itt? – nézett rám hatalmas szemekkel az edzőm. Kétségtelen, hogy ő mindannyiunknál jobban belelovallta magát a témába.

- Ha at nézzük, az is cél, hogy ne kapjanak gólt. – próbálom átgondolni, hogy mivel is kellene érvelnem. – És mondjuk azok az emberek, akik a kocsit tervezik, ők hasonló munkát végeznek.

- Ők arra mennek, hogy minél gyorsabb legyen az autó! – vág közbe egyből, a többiek nagy derültségére.

- Igen, de ha a többieknél gyorsabb az autó, akkor a többi csapat hátrányba kerül, pont úgy, mintha nem tudnának gólt szerezni. És…

- De mégis…

- Mi lenne, ha hagynád végigmondani? – csattanok fel, de közben már vigyorgok. Még hogy ő nem fogja élvezni et a hétvégét. Ugyan! Csak mindent a megfelelő megvilágításba kell tenni. Pont úgy, minta hajnali edzéseket… - Köszönöm. Szóval ők előnyt szereznek a gyors kocsiból, de ezzel hátrányba sodorják a többieket, úgy, mint a hokinál. Az nekik előny, ha nem kapnak gólt, akárhogy is nézzük. És ezek a tervezők, vagy szerkesztők, vagy mérnökök, vagy nem tudom m a hivatalos megnevezésük…

- Lényegtelen, folytasd már!... Mi van, érdekel a dolog! – intett le John.

- Szóval ők nem vesznek részt a ’gólszerzésben’, vagyis nincsenek itt a pályán, nem ők vezetik az autót, vagy nem ők rakják itt össze, javítják mg, ha elromlik, és nem ők dirigálják Kimit. Ők csak a háttérben dolgoznak, Mint a kapus. De ennek ellenére elengedhetetlen a munkájuk, mert ha nem lenne jó a kocsi, hiába lenne mindenki más teljesen profi csapatból, esélyük se lenne jó helyezéseket szerezni. Mert, ha nem lenne kapus, hiába ütne a csapat rengeteg gólt, mivel kapnának is csomót, nem tudnának nyerni. – dőltem hátra elégedetten a rögtönzött monológom végén.

- Hát jó… - dünnyögte magában imádott edzőm, de látszott rajta, még mindig nem sikerült meggyőznöm arról, hogy a Forma 1 csapatsport. Na jó, arról nem sikerült, hogy csapatmunka. A sporttal még nem is mertünk próbálkozni, hiszen szerinte a versenyzők ’ csak ülnek egyhelyben és forgatják a kormányt’ és a lábukat csak azért nem lógatják közben ’ mert arra már nem tudtak figyelni a gyárban, hogy legyen helyük hozzá’. Én meg nem álltam neki részletezni, hogy Kimi mennyit edz naponta, hogy el tudja vezetgetni a kicsi kocsiját.

- Amúgy, már bocs, hogy beleszólok… - hajolt át Kate John előtt, - Miért nem a jégtánccal hasonlítjátok össze? Valamilyen szinten az is csapasport! – vigyorgott ránk tipikus ’én most feladtam nekik a leckét!’ tekintettel.

- Azért Kate, mert az mindkettőnk számára egyértelmű, hogy a jégtánc sokkal jobb dolog. Minden szempontból. – válaszolta neki halál komolyan az edzőnk. Belőlünk meg, Kate kivételével, kitört a nevetés. Johhnal a barátnője arcán kacagtunk, Pete meg, aki nem láthatta, Manyuson szórakozott.

Kimi végül az ötödik lett a szabadedzésen, és Romain is csak egy hellyel maradt le tőle. Mi örültünk ennek, annak ellenére, hogy tisztában voltam vele, Kimi ezt nem fogja a jó helyezések közé sorolni, és azzal is, hogy a szabadedzésen elért helyezések semmit nem jelentenek. De hát, ha egyszer lehet örülni valaminek, akkor miért ne ragadnánk meg az alkalmat?