Negyvenkilencedik"

Sziasztok!
Megjöttem, korábban mint szoktam, ami részben a sok pipának, és a lelkesítő hozzászólásnak köszönhető, másrészről pedig így nagyjából úgy érzem sikerül kiegyenlíteni az előbbi csúszásomat! És videó is jött!
Illetve szeretnék előre szólni, hogy aki nem bírja az ilyen típusú ügyeket, az az elkövetkezendő néhány fejezettel is legyen óvatos, mert ott is elő fog kerülni a téma!
Mindenkinek jó szórakozást!
Puszi :)
Dorcsa

Tíz percet ücsörögtem egyedül az öltöző padján, mire befutott Pete. Addig élveztem a csöndet, amit csak a rosszul záródó csap szaggatott csepegése tört meg, és kicsit rendszereztem a kusza gondolataimat.

- Itt is vagyok… - vetődött le mellém a srác, akkora lendülettel, hogy néhány dolgot le is sodort a földre. – Mesélj, aztán én is mesélek, és utána gondolkodhatunk.

- Ööö… Oké. Baj van? – néztem rá fürkészve, mert csak olyankor szoktuk bejelenteni, hogy megbeszélnivalónk van egymással, mikor valami nem stimmelt.

- Nem… - rázta meg a fejét, de ennyi közösen átélt élmény után engem már nem tudott átverni. – Na jó, kis probléma jellegű… - tette hozzá, mikor látta, hogy nem veszem be.

- Mesélj…!

- Előbb te. Miattad gyűltünk most össze! Meg amúgy is… lányoké az elsőbbség. – helyezkedett el kényelmesen, már amennyire egy ilyen öltözőpadon lehetséges.

- Kedves jelenlévők, amiatt gyűltünk így ma össze… - kezdtem kicsit ironizálva a jól ismert szöveget, de valahogy egyikünknek se volt hangulata, még csak elmosolyodni se. – Szóval döntöttem.

- IGEN?! – lett élénkebb egyből. – És mit?

- Leszarom…

- Mi?

- Tudom, ez most nagyon nőies volt… De a lényeg az, hogy nem fogok foglalkozni vele.

- Aha… Van pontosan kidolgozott terv, vagy ez csak az alapelképzelés? – dőlt vissza a támlához.

- Van kidolgozott terv is! Az emailokat simán törölöm az állandó levélszemetekkel együtt, szinte kevesebb mozdulat, mintha elolvasnám. Felhívni nem fog, a számomat még, gondolom, nem tudja, és akkor innentől el is van felejtve. Túl sok jó dolog történik velem mostanában, ahhoz, hogy rajta járjon az agyam! – tettem hozzá szégyenlős mosoly mellett.

- Akkor te már mindent el is rendeztél, ugye? – kérdezte, majd szapora bólogatásomat látva folytatta, - Szóval én akkor minek is kellek ide?

- Hát hogy valakivel meg tudjam beszélni a dolgokat! – vágtam rá értetlenül.

- De te már eldöntötted, nem?

- Ühüm… De ha te mást mondasz, vagy nem értesz egyet, akkor elfogadom. De tudod, hogy nekem kell az, hogy legalább valaki egyetértsen. – kezdtem átcsapni nyűgösbe.

- Nyugi, nyugi, értem én! – hajolt hozzám nevetve, és egy puszit nyomott az arcomra. – És szerintem is remek ölet, amint felvázoltál. Csak annyit akartam jelezni, hogy keményebb agymunkára számítottam. Mármint, hogy több dolgom lesz.

- Nekem volt vele sok dolgom, elhiheted… - húztam el a számat. Mert oké, hogy már szinte ezer éve nem beszéltem Tomival, és akkor sem úgy váltunk el, mint jó barátokhoz illik, konkrétan elküldtem a fenébe, és közöltem vele, hogy ne is keressen. De akkori is az egyik legjobb barátom volt, a kettőből. Akárhogy áltatom is magam, a megszokott elköszönései az üzenetek végén még mindig jelentenek valamit nekem. És ezt azért nem könnyű figyelmen kívül hagyni, mikor eldönti az ember, hogy többet nem fog vele foglalkozni…

- Ügyi vagy Angyalka, túl vagy rajta, és ez a lényeg! – biztatott váll veregetve egy nagy mosollyal, én meg hittem neki.

- Amúgy tudod mi a legfurább?... Hogy teljesen úgy írt, mintha semmi nem történt volna… Mármint, mintha az, hogy én jól beolvastam neki, a baleset, Máté halála... Mintha, mindez egyszerűen kimaradt volna neki.

- Talán csak így próbálja feldolgozni.

- Lehet. Akkor is fura.  De épp most döntöttük el, hogy nem foglalkozom vele, úgyhogy nem érdekel.

- Ez a királyi többes! – nevetett fel.

- Lényegtelen. Most te jössz, mesélj! – legyintettem, mire egyből elkomorult.

- Igazából Jackievel már régóta beszélgetünk róla… És már kezd kitisztulni, hogy mit is akarunk… De azért mindenképen szeretném kikérni a véleményed, és ha úgy alakul a támogatásodat. – hadarta el egy szuszra a végét, mielőtt még közbevághattam volna.

- Persze, mondjad, és majd egyetértek. – mosolyogta rá. – És tudod, még ha nem is értek egyet, is kitartok melletted!... Ezért vannak a jó barátok.

- Köszönöm… - suttogta, majd rövid szünet után folytatta. – Neked kerékbetörne a karriered, ha most lenne gyereked, ugye?

- Most igen. De később mindenképp szeretnék! És ha véletlenül úgy alakulna, hogy nemsokára becsúszik, akkor se haragudnék annyira, végülis már közelebb vagyok a harminchoz, mint a húszhoz. De egyelőre még nem tervezek gyereket, ha ez lenne a kérdés. – fürkésztem végig az arcát, amiről csak annyit tudtam leolvasni, hogy pontosan azokat a válaszokat kapta, amikre számított. Tényleg ismerjük egymást!

- Gondoltam. – mosolyodott el halványan, majd sokkal gondterheltebben, kicsit óvatosabban folytatta, - Egy pasinak viszont nem befolyásolná nagyon a munkáját egy gyerek, ha van valaki, aki otthon van vele.

- Azért sokkal inkább sietne haza, mint nélküle, de valóban. – értettem vele egyet, miközben kicsit kinyújtóztattam a lábaimat.

- Hát mi szeretnénk gyereket Jackivel. – mondta ki határozottan, és várta a reakciómat. Én meg előbb háromszor lejátszottam magamban, amit mondott, gyorsan mérlegeltem a dolgokat, és csak akkor válaszoltam, amikor már újra rá tudtam fókuszálni.

- Szuper apuka lenne belőled! Mindkettőtökből! Eszméletlen szerencsés lurkó lesz!– mosolyodtam el, ami lassan inkább boldog vigyorrá alakult át. Imádtam a kisgyerekeket, és az csak tovább dobott a helyzeten, hogy Pete is nagyon boldognak tűnt. Meg egy kicsit megkönnyebbültnek is, de hát érthető.

- El sem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy ezt mondod!

- Hát így is gondolom! – öleltem át a drága barátom. Tudtam, hogy akárhogy is akarják, nehéz lesz, mindkettejüknek, úgyhogy igyekeztem a lehető legtöbbféleképpen kifejezni, hogy én mellettük állok.

…

- Gyere inkább ide! Legalább mindkettőjüket megismered!... …Nem, tényleg nem zavarnál!... Várunk! Csók! – tettem le a telefont a fejemet rázva.

- Kimi? – kérdezte elnéző mosollyal Jackie. Bár ha jobban belegondolok, mióta találkoztunk, és Pete elmondta, hogy teljesen jónak tartom az ötletüket, folyamatosan mosoly van az arcán.

- Aha… Alig tudtam rávenni, hogy jöjjön… Reggel is kicsit fétékeny volt, mikor mondtam neki, hogy veletek leszek egész nap. – ittam bele a vizembe. Mi már végeztünk az ebéddel, de Kimiről nem tudtam, hogy hol tart, így kimondatlanul is megegyeztünk abban, hogy őt megvárjuk a desszerttel.

- Két ennyire jó pasival én sem engedném el, ha lenne barátnőm. Ját még őt! – dőlt barátja vállára Pete. Néha sok volt, amikor nagyon belejöttek a turbékolásba, de most, a jövendőbeli gyerekükre való tekintettel, elnéztem nekik.

- Pedig hidd el, hogy még egy olyan jó férfit, mint amilyen te vagy, nem tudnék találni! – simított rajta végig szerelmesen élete párja, majd inkább hozzám fordult. – Biztos csak nem tudja elképzelni, hogy van olyan srác, kettő is, aki nem mozdul rád egyből Nati!

- Lehet! – nevettem fel a bujtatott bókján.  –Pedig igazán elhihetné, hogy tőletek nem kell féltenie!

- Lett volna alkalmunk, hogy behálózzunk, elég sok, mégse tettük!

- Persze, mert mással voltatok elfoglalva! – kacagtam tovább.

- Te csak ne féltékenykedj! – csatlakozott Peter is, - Mindjárt kiderül, hogy jobban örültél volna, ha veled foglalkozunk.

- Ott azért még nem tartunk! – intettem le tovább nevetve, de pontosan tudtam, hogy attól nem kell tartanom, hogy neki elindul valamiféle piszkos fantáziája.

- Az a mi szerencsénk!

- Tuti!... Kimi…! Itt! –pattantam fel, mikor megláttam a belépő páromat.

- Szia Nati!... Na, sikerült mindent megbeszélni? – hajolt oda hozzám egy csókra, amint az asztalunkhoz ért. – Sziasztok!... Ti buzik vagytok? – kérdezte a srácokra bámulva, mire bennem megfagyott a vér. Ők pedig döbbenten néztek, hol a barátomra, hol rám.