Negyvenhatodik"

Sziasztok!

Végre az rengeteg tanulás után végre megkezdődhet számomra is a nyár! Remélem aki már korábban megkapta a szünetet, az már eddig is kiélvezte, aki meg majd csak még később megy szabadságra, annak pedig kitartást!

Hoztam videót (nagyon örülök, hogy ennyien igennel szavaztatok, kicsit tartottam tőle, hogy nincs értelme keresgélnem), és a másik történetre is szeretném felhívni mindazok figyelmét, akik még nem jártak arra. A többieknek meg remélem tetszik, felkerült az első rész is. Várunk titeket szeretettel! :)

Kellemes nyarat!

Puszi

Dorcsa

Az idő csak úgy repült, már csak annyit vettem észre, hogy a reptéren állok, és várom, hogy Kimiék gépe landoljon.

Miután sikerült időben leadnom a szövegkönyvet, és minden egyebet is sikerült leadnom időben, szinte az összes szabadidőmet benn töltöttem a színháznál. Hiába voltam csak amolyan ’vendégművész’, sőt, inkább  vendég, mint művész, mégis szinte odaköltöztem. Megbeszéltünk, egyeztettünk, módosítottunk, értelmeztünk, kiegészítettünk pontosítottunk, és falra másztunk.  Főleg én, de olyankor a rendező is elég hamar követett.  Aztán, mikor már jól kidühöngtük magunkat, és kellően tombolt bennem az ideg, elmentem edzeni. És ott rendszerint újra előjött az emailezgetős, Tomis probléma. Pettel közösen próbáltunk megoldást keresni rá. De mivel a válaszolást nem tudtam megállni, és ahhoz is túl kíváncsi vagyok, hogy olvasás nélkül töröljem amit kapok, nem nagyon találtunk. Annyira jutottunk, hogy ha felidegesítettem magam, vagy elkapott a búskomor depresszió, ő mindig jött, és megvígasztalt.

Kiminek még mindig nem számoltam be róla, pedig már több levelet is váltottunk. Rengeteg orbitális hülyeséget hordott össze, már szinte féltem megnyitni a levelezőrendszeremet. Teljesen olyan volt, mintha kábé az utolsó találkozásunknál megragadt volna. És rendre azt veti a szememre, hogy én megszöktem, ami a legszebb, hogy előle! Mert valljuk be, tényleg menekültem, de ne mondja senki, hogy nem volt okom. De az messze nem ő volt! Amikor eldöntöttem, hogy Svájcba költözöm, ő már az emlékeim között se volt! Jó, ezzel nem illik viccelni, mert már pont emlékeztem rá, de nagyon nem foglalkoztam vele. Ahogy ő se velem, bő egy éven keresztül. És azután se. Szóval nem gyakran voltam nyugodt, míg Kimi Bahrainben versenyzett, igaz, a futamot legalább néztem. Annyira örültem a második helyének! És hiába mondja, hogy de neki az első kell, biztos vagyok benne, hogy ő is. Igazán kellett már, hogy lássa, még mindig képes kiváló teljesítményre. És érezhetően megnyugodott, a morgolódása csak álca.

A magángépet persze nem írják ki, hogy mikor landol, úgyhogy csak ültem a terminálban, és nézegettem az embereket. Az Igazából szerelem című filmben kap nagy hangsúlyt a reptér, és a búcsúzás-találkozás. Amióta azt láttam, én is más szemmel nézem az embereket. Az újra egymásra találó házaspárokat, a nagyszülőkkel a szüleire váró kislányt, aki, mikor a fotocellás ajtó kinyílik, kiabálva rohan, édesapja pedig felkapja, és néhányszor megpörgeti a levegőben.

Azt mondta, hogy kettő körül érkeznek, de végül fél háromkor láttam meg őket, egy félreeső ajtónál. De nem csak én vettem észre kettejüket, hanem néhány rajongó, és médiahiéna is, akik egyből rohamot indítottak ellenük. Így én inkább egy dobtam egy sms-t Kiminek, hogy a parkolóban várom, jöjjenek arra, és megcsörgettem, hogy biztosan észrevegye.

Negyed óra múlva jelentek meg végre, igaz, még csak a visszapillantómban. Aztán egy köszönés kíséretében bepakoltak a csomagtartómba, és mind a ketten beültek a kocsiba.

- Hogyhogy szó nélkül hagyod, hogy én vezessek? – kérdeztem Kimiről, miután megkaptam a nagyon jóízű ’de jó, hogy újra látlak!’ csókot.

- Nem akarom, hogy a hiénák kattintatni kezdjenek… - dőlt hátra az ülésben. – És egyébként is, fáradt vagyok ahhoz, hogy vitatkozzunk.

- Akkor pihenj! Mark, te pedig navigálj, mikor beértünk a városba! – néztem hátra az edzőre, aki szintén a szemét pihentette.

- Jó, jó… Ha Kiminél vagyunk, szólj!

Nem tudom, hogy a repülőút fárasztotta el őket, vagy az időeltolódás, de szó nélkül ülték végig az utat Zürichtől Baarig. Még az se zavarta őket, hogy néha dúdoltam a rádióval. Aztán Mark elirányított engem a házáig, ahol halkan elbúcsúzott, és halkan suttogva elbúcsúzott, hogy a finnemet ne ébressze fel.

- Ja, és Nati! – szólt, még a nyitott csomagtartón keresztül. – Ne adj neki mindent, amit kér. Például sütivel se kényeztesd el!

- Jó, persze! – bólogattam, nem említve, hogy nálam már kész ebéd várja, amiből annyit ehet, amennyit csak szeretne. Feltéve, hogy felkel.

Felkelt. Sőt, fel is jött hozzám lelkesen, nem zavarta, hogy éktelen kupi van, hiszen alig voltam itthon, és akkor sem azzal foglalkoztam, hogy a dogokat a helyükre tegyem.

- Jó látni, hogy nem csak én tudom szanaszét hajigálni a cuccaimat! – állt meg rötyögve az előszoba végében.

- Csönd, vagy nem kapsz enni – szóltam rá, bár magamban igazat adtam neki, tényleg úgy nézett ki a lakás, mint ahol egy bomba robbant.

- Hmm… Megfontolandó! – nézett rám mosolyogva, majd szorosan magához ölelt. – Annyira jó, hogy végre velem vagy!

- Annyira örülök, hogy végre hazajöttél… - dünnyögtem bele a mellkasába, és végre elfogott az a nyugalom, amit az elmúlt időszakban hiányoltam.

- És hogy haladtok a munkával? – kérdezte nem sokkal később, mikor már az ágyamon heverészett. Tudtam, hogy szeret enni, de az a mennyiség, amit ebéd címszó alatt elfogyasztott, még engem is meglepett. Persze, ő azt mondta, hogy az én hibám, túl finomat főztem, de érdekes mód, én mégsem tudtam annyit enni.

- Remekül… De amúgy tényleg! – tettem hozzá, mert ő a szemöldökét húzogatva jelezte, hogy nem ért velem egyet. – Szerinted miért néz így ki a szoba?

- Hát… - nézett körbe. Mindenhol ruhák, táskák, melegítők, néhol egy-két élvédő, papír vagy könyv. Az egyetlen, ami megérkezésünk előttig viszonylag rendben volt, az az ágyam, de egy huncut, féloldalas vigyorral, és sellőre emlékeztető befekvéssel sikeresen széttúrta. – Talán nem találtál valamit… Vagy forgószél járt erre… - Találgatott újabb nevetés kíséretében.

- Egyik sem, konkrétan annyit voltam csak itthon, hogy nem volt időm a dolgokat a helyükre visszatenni… De majd most! – kaptam fel egy bögrét, amiben egykor egy adag reggeli teám volt.

- Itt vagyok, rád szánom az értékes időmet, erre ez a hála? – hallottam még a panaszkodását.

- Lehet, nem kellene kritizálni a dolgokat, és akkor nem pakolnék! – kiabáltam vissza neki a konyhából.

Igazából engem is iszonyatosan zavart az oltári rumli, ami a lakásomban uralkodott, de tényleg nem volt alkalmam rá. Ha már a konyhában voltam, gyorsan elöblögettem az edényeket, amiben főztem, és a különféle szemeteket is bedobáltam a kukába.

- Mi érdekeset találtál? – kérdeztem Kimitől, mikor visszaértem, mert az ágyamon ülve nagyban olvasott valamit, mindezt hatalmas vigyorral az arcán.

- Csak ezt… - mutatott fel egy A4es, amiről, innen távolról fogalmam se volt, hogy mi lehet.

- Aha… És mi tetszik rajta ennyire?

- Úgy összességében az egész. De hmm… Nézzük csak… Például ez: észvesztően tud mosolyogni! De vannak itt egyéb gyöngyszemek is! – folytatta nevetve, de újabb idézetre már nem volt ideje, ugyanis hanyatt vágódva próbálta a papírt tőlem minél messzebbre eltartani.

- Add ide!... Kimi, kérem! – másztam rá egyre jobban, amit ő csak élvezett.

- Nem. Én találtam, rólam is szól, enyém. – ölelt magához, miután a listát jó messzire eldobta.

- De én írtam! És egyébként is, miért kotorászol a cuccaim között? – vontam kérdőre. Annak ellenére, hogy nagyon jó volt az ölelésében feküdni, rosszul éreztem magam, amiért megtalálta a pro-kontra listát. Hiába nem láttam rajta, hogy zavarná, sőt, kifejezetten mulattatta, de engem kényelmetlenül érintett.

- Nem kotorásztam, csak megláttam a nevem egy papírod tetején, s gondoltam megnézem, hogy mit írsz rólam. – próbált magával szembe fordítani, de én csak azért sem voltam hajlandó a szemébe nézni.

- Aztán most meg teljesen hülyének nézel, és kinevetsz… - duzzogtam.

- Dehogy nézlek… Angyalka, figyelj! – ült fel, és engem is húzott magával, így kénytelen voltam végre ránézni. – Félreérted. Nem azért nevettem, mert hülyeségnek tartom az egészet, hanem mert nekem soka nem jutnának eszembe olyan dolgok magamról, amiket te leírtál. És attól még nagyon tetszettek, sőt!

- Persze, jót tett az egódnak, mi? – kérdeztem a mellkasának dőlve, még mindig kicsit morcos hangon.

- Annak is! – nevetett fel csöndesen, amit én odadőlve még a szokottnál is mélyebbnek hallottam. – De már csak azért is, mert így biztos vagyok benne, hogy helyes döntést hoztál, amikor összejöttél velem.

- Na már! – csaptam óvatosan a mellkasára. – Nem ér még tovább pimaszkodni!

- De ér! – kapta el mindkét csuklómat egyszerre, - És amúgy én ezt teljesen komolyan gondoltam.

- Persze, higgyem is el… - kezdtem volna, de közel hajolva egy csókkal belémfolytotta az összes mondanivalómat. Mi több, még azt is elfelejtettem, hogy egyáltalán akartam mondani akartam akármit is. Valamit nagyon tud, mert a csókjától még a legapróbb rosszérzésem is elszállt. Önkéntelenül kiszabadítottam a kezeimet a szorításából, csak hogy a nyakába csúsztatva még közelebb kerülhessek hozzá. Éreztem, ahogy csókunk közben elmosolyodik azon, hogy mennyire bújok hozzá, ami engem is mosolygásra késztetett. Óvatosan húztam végig felfele a kezem a tarkóján, élvezve, ahogy a rövid haja csikizte a tenyeremet, miközben ő a hátamat simogatta.

- Tényleg jól döntöttem, de azért ne szállj el magadtól! – néztem a csillogó szemeibe, mikor nagy sokára az ajkaink elváltak egymástól.

- Szállni csak az angyaloknak szabad, igaz? – nyomott puszit az orrom hegyére, mire én mosolyogva bólogattam. – Hát jó.  - dőlt hátra egy színpadias sóhaj kíséretében. – És ha ilyen szépen megbeszéltük a dolgokat, most már elolvashatom az ellenem állított érveidet is?

- Hát azok kevésbé fogják fényezni az egódat, az biztos…

- Azért érdekel. – vette kezébe újra a papírt, én meg megpróbáltam a lehető legkisebbre összehúzni magam mellette, mint aki ott sincs.