Szilveszteri

Sziasztok!

Ezúttal szeretnék mindenkinek sikerekben, örömökben gazdag, boldog új évet kívánni.

És, hogy, amennyiben lehetőség van rá, minden álmotokat sikerüljön valóraváltani!

Sok puszi!

Dorcsa

A zene teljesen átvette a testem felett az irányítást.  Csak mozgok,  szinte azt se tudom, hol vagyok. Alig ittam alkoholt, de fáradt voltam, így jobban hatott. Meg kimondottan sokat nem is ettem előtte, tehát nem volt, ami felszívhassa. Csak élvezem a nyüzsgést, a zenét, azt, hogy holnap erre már senki sem fog emlékezni. A füstgép teszi a dolgát, alig látok valamit. De amúgy is félhomály uralkodik a teremben, amit csak a villódzó színes fények törnek meg időnként. Vagy az is lehet, hogy csak én nem látok jól ebben a kavalkádban.

Érzem, hogy hátulról valaki hozzám simul, de nem akarok elhúzódni.  Határozott mozdulattal húz magához közelebb, én meg hagyom. Együtt mozgunk a zenére. Minden egyes mozdulatát rézem. Az este már többször láttam a tömegben, de mindig azt hittem, csak hallucinálok, nem lehet itt. És most mégis itt táncol velem. A saját akaratából. Legalábbis én nem nyitottam felé. Bár az is lehet, hogy csak fogadás volt, és most a haverjai jót röhögnek rajtam. Akkor meg mindegy, úgyis annyit isznak, hogy semmire nem fognak emlékezni holnap. És ez a pár perc csak nekem fog bármit is jelenteni.

Nem baj, és akkor is élvezni fogom. Nem fogom magam visszafogni, csak mert mi van, ha. Most van lehetőségem, most kell élni. Egész eddigi életemben arra vágytam, hogy legyen valami. És nem csak az álmatlan éjszakáimra gondolok, álmodtam is vele. Nem is keveset.  Mindig csak akkor, amikor már pont kezdtem volna elfelejteni, amikor már túlléptem volna rajta. Aztán meg napokig csak Ő járt az eszembe, amint lehunytam a szeme magam előtt láttam az arcát, szinte hallottam a hangját.

És most itt van, velem táncol. Kezei a derekamon, lába a lábaim között, és csak mozgunk a zenére. Nem akarok megfordulni. Így jó. Így nem kell szembenéznem azzal, hogy most részeg. Hogy csak részegen kellek neki. Hogy még csak rám fókuszálni se tud. Esetleg csak egy lány vagyok a szemében, aki egyedül táncot, így pont megfelelő ahhoz, hogy most őt szédítse. Inkább minden gondolatomat kizárom, hagyom, hogy az ösztöneim vezessenek. A szívem ritmusa megegyezik a zene lüktetésével, a testem mozgása eggyé válik a mögöttem állóéval. Már meg se tudnám mondani, hogy melyik végtag kié, mind egyszerre mozog.

Látom magam előtt a tömeget hullámozni. Mintha csak egy nagy paca lenne az egész, rendezetten folynak jobbra-balra, fel-le. Néha egy-egy kar kinyúlik az egész fölé,  de azt is hamar visszarántják. Mi pedig itt állunk az egész közepén, mégis mintha külön lennénk. Hozzánk nem ér senki más, mi tökéletesen megvagyunk magunkban. Most két világ van. Az egyik, ahol mindenki más létezik, táncol, és mozog, amit csak a füst homályán keresztül érzékelek. Illetve ez, amiben mi vagyunk. Amiből szinte nem is látok semmit, csak a karjaimat, ha magam elé lendítem. De érzem, hogy itt van. érzem, ahogy az erős kezeivel szorosan fogja a csípőmet, ahogy nem enged eltávolodni magától. Érzem a kemény mellkasát a hátamban, a leheletét, ahogy a nyakamhoz ér. És sokkal bizonyosabban tudom, hogy ez a világ létezik, mint hogy a másik. Az lehet, hogy csak képzelgés, a szemem játéka. De ez a világ, kettőnk világa, biztosan itt van.

Lassan fordít szembe magával. Én meg, mint akit megbabonáztak, bámulok bele a szemeibe. Teljesen tisztán látok, a szinte sötét ellenére is. Engem néz, szinte átszúr a tekintetével. Kezeimet a nyaka köré fonom, ő a hátamra teszi a sajátját, míg a másikat a derekamon hagyja. Így táncolunk tovább. És már szinte érzem, hogy minket is beszippantott a sötét massza. Már mi sem vagyunk különállók a többitől. De nem zavar, mert Vele is egy vagyok.  A tánc közben már összeolvadtunk, olyan közel húzott magához, hogy azt sem tudom hol végződöm én, és hol kezdődik Ő.

Egyszer csak távolabb enged magától, megfogja a kezem, és húzni kezd maga után. Nem tudom, hogy hova megyünk, és nem is érdekel. Csak megyek utána. Nem akarom, hogy ennek az estének vége szakadjon, és ha különválnánk, már nem tudnám élvezni. Hirtelen bevillan az agyamba, hogy vajon a barátnőim merre lehetnek, vajon megtalálnak-e, ha mi most valahova elmegyünk. De aztán gyorsan száműzök mindent, ami nem kapcsolódik szorosan a jelen pillanatokhoz. Csak kapaszkodom a kezébe, és próbálom tartani a lépést. Végül egy sötét folyosón lyukadunk ki, amit csak a legvégén lévő lámpa gyér fénye próbál megvilágítani. Nem szól semmit, csak átölel, és szorosan magához húz. Min akit elvarázsoltak, nézek fel a tökéletes arcára. Gyönyörű szemeire, amit halványan árnyékol be a szép ívű szemöldöke. A szájára, amiről már annyiszor képzeltem el, hogy megcsókol. És most itt volt velem, szinte nem is volt kettőnk között levegő. Lassan hajol közelebb, lopja azt a picike távolságot is.

 Én is behunyom  a szemem, de valami nem hagy nyugodni. Egy kemény sáv nyomódik neki a combomnak, ami nem is nagyon zavarna, de a vékony nadrágomon keresztül is érzem, hogy hideg. Legalábbis sokkal hidegebb, mint kellene. És a kezem alatt sem érzem már a pólója anyagát, a teste melegét. Mintha valami hideg üveglapnak nyomnám neki a tenyerem. A lehető leggyorsabban próbálom kinyitni a szemeimet, és körbenézni, hogy mi is történt.

Hogy hova lett?

Hogy hol vagyok?

Hogy mégis mit keresek én egy mosdóban?

Mert ez az. Első ránézésre női. Legalábbis az itt hagyott rúzsok, egyéb sminkcuccok alapján. Bár manapság már ki tudja. És üres. Minden kabin nyitva, rajtam kívül nincs itt senki. Se Ő, se más. Elkeseredetten csapok bele a falba, majd lehajolok, hogy egy korty vizet igyak. Hátha az kitisztítja a fejemet.  És elűzi az álomképeket. Vizes ujjamat végighúzom a halántékomon, lefuttatom végig, a vállamig. Érzem, ahogy a hideg vízcsepp végigcsurog a hátamon, de nem érdekel.  Megfázni úgysem fogok, elé meleg van itt. Melegebb is, mint kéne. Lassan lekecmergek a földre, fejemet a hűs mosdókagylónak, hátamat a csempének támasztom.  Próbálom összerakni, hogy hol csúszhatott szét az este.

Mert az biztos, hogy eljöttünk bulizni a lányokkal, oda, ahova terveztük. A cég matricája fel van ragasztva az összefirkált ajtóra, első pont pipa. Aztán táncoltunk, én nem ittam sokat, mert fájt a fejem. Aztán megláttam, hogy Ő is pont itt akarja eltölteni az én utolsó óráit. Vagy lehet, hogy nem is ő volt, csak valaki, aki hasonlít Rá. Onnantól egy ideig még homályosan emlékszem a dolgokra, táncoltunk, aztán leültünk beszélgetni majd megint táncoltunk. Aztán onnan jönnek a saját magam kreált emlékeim. Megint elragadtattam magam a képzelgéssel. És hagytam az életem egy álomvilágban élni. És mi a legrosszabb az egészben?

Az, hogy most itt ülök egy szórakozóhely mosdójának a padlóján, és hagyom, hogy folyjanak a könnyeim. Mert nincs annál rosszabb, mint mikor egy álomból felébredsz és rájössz, hogy semmi nem igaz belőle, hogy az egész csak egy álomkép.

Érzem, ahogy a csempék széle belenyomódik a hátamba, de nem zavar. Legalább itt tart, ebben a világban. A fülemhez alig jut el a zene, a zúgás, az kinnrekedt az ajtón kívül. Sokkal intenzívebben hallom a kis ablakon keresztül az utca gyér forgalmának zaját. Nemrég kanyarodott a közelben egy busz, amúgy csak egy-két kósza autó jár erre, ilyenkor. Halkan ütemesen hallok egy búgást.  Mint a régi filmekben, mikor félreverik a harangot.

Igen, tényleg annyira hülye vagyok, hogy nem ismertem fel a harangozást, az éjféli harangszót.  Pedig azért ez a szilveszter egy elég alapvető része. Akkor azért nincs itt senki. Mindenki kinn van, ünnepelnek, koccintanak, fogadalmat tesznek. Tényleg, azt nekem is kéne. Mármint nem koccintani, annyira még én sem vagyok agyhalott, hogy csak úgy magammal. Vagyis… Nálam sose lehet tudni.

Fogadalomra gondoltam. Vagy legalábbis célkitűzésre, amit nagyon szeretnék betartani. Ez pedig a mindenféle őrült éberálmok eltörlése. Szeretnék a jelenre és a jövőre koncentrálni. Szeretnék megtenni dolgokat, miket eddig nem mertem, és elkerülni a mi lett volna, ha… kezdetű önsanyargató kurzusaimat. Persze nem azt mondom, hogy az összes fantáziámat visszautasítom, csak hogy nem szeretnék mindig elbújni mögöttük. Biztonságban akarom magam érezni a saját életemben is. Ja, és a legfontosabb: szeretnék felejteni. Az érzéseket, az emlékeket, amiket nem tudok túllépni.

Ígérem megpróbálom! Persze, hogy mennyi jön össze belőle, az a jövő zenéje még, de én igyekezni fogok. És ha nem jön össze? Akkor az egész ötletemről csak egy koszos, kissé elhasznált mellékhelyiség.

Hirtelen egy lány ront be, kicsit elfolyt sminkkel.

- Segítség kell? – néz rám, mielőtt eltűnne az egyik fülében.

- Nem köszönöm, már rendben vagyok! – tápászkodom fel. Mikor becsukódik mögötte az ajtó, csak akkor tűnik fel, hogy már nem szól a harang. De a tükör is más képet ad  vissza. Azt mutatja, hogy most, még addig a pár napig, amíg az egészet le nem baltázom, van remény. Van esélyem változtatni.

„ Valahogy csak lesz. Úgy még sohase volt,hogy valahogy ne lett volna.”