Tizenkilencedik"

Ahogy a folyosón ballagtam végig éreztem csak, hogy mennyire elfáradtam én a nap alatt. A verseny előtti izgulás, aztán az azért való izgulás, hogy megmaradjon a másik helyünk, aztán az ünneplések… Már alig vártam, hogy végre ágyba vethessem magam.

-   Natalie! – hallottam, hogy megszólítanak, mikor éppen léptem volna be a szobámba.

-   Igen? – fordultam a hang irányába, de rájöttem, hogy hiba volt. – Mondjad Patrick…

-   Csak gondoltam gratulálok a mai teljesítményetekhez. Szép volt! – állt meg tőlem kb fél méterre.

-   Köszönjük. Te is ügyes voltál! – dőltem neki az ajtónak, és próbáltam azt a látszatot kelteni, mintha tudnám, hogy hogyan ment.

-   Köszi, bár az ötödik hely, hazai közönség előtt nekem annyira nem tetszik… - húzta el a száját – De ha neked tetszett, akkor semmi más nem számít!

-   hmm.. – kínomban nem tudtam nem felnevetni. – Hát pedig biztosan sok másnak is nagyon tetszett!

-   Csak a bíróknak nem. – lett újra szomorú, én meg kezdtem elveszíteni a maradék türelmemet is a pátyolgatásához. Egyszerűen túl fáradt voltam ahhoz, hogy egyáltalán jó képet tudjak vágni hozzá. – Bár, ha neked tetszett, akkor az sokkal jobb, mintha neked nem tetszett volna, és a bíróknak igen!

-   Hát azért lehet jövedelmezőbb lenne arra hajtani, hogy a bíróknak tetsszen a dolog.

-   Hát, ha a bíró is ennyire szép lenne! De persze ez lehetetlen…

-   Köszi Patrick, de én lassan mennék, ha nem baj. – löktem el magam az ajtótól.

-   Igazából ez csak az egyik indok, amiért jöttem! – lépett közelebb, én meg kénytelen voltam nekifeszülni az ajtónak, ha meg akartam tartani az egészséges távolságot. – Kíváncsi vagy a másikra?

-   Roppantmód…

-   Hát ugye múltkor nem nagyon értél rá, hogy velem tölts egy kis időt, a verseny miatt. – nézett sokat sejtetően – úgyhogy most arra gondoltam…

-   Bocs, mit csináltál, nem értettem jól.

-   Ha-ha, nagyon vicces… Csak, hogy nincs-e kedved velem vacsorázni? – folytatta rendületlenül.

-   Nincs. – ráztam meg a fejem.

-   És eljönni, pezsgőzni, és megünnepelni a jó versenyt? Nagyon szép a kilátás a díszteremből, nincs ott senki, nekem meg van kulcsom? – lóbált meg az orrom előtt egy kulcscsomót.

-   Nem, köszi, nem iszom alkoholt. – mondtam ki kereken az igazságot, amiről nem szoktunk beszélni, mégis, aki kicsit is ismer, tudja.

-   Akkor csak szimplán beszélgetni, összebújni? – folytatta rendíthetetlenül, én meg már ott tartottam, hogy a szobánkat nyitó mágneskártyát lenyomom a torkán. Persze, csak miután beengedtem magamat.

-   Sokkal jobban megvagyok nélküle.

-   De ne már! Mégis, hogy mondhatsz egy ilyen ajánlatra nemet? – tárta szét a karját kétségbeesetten.

-   Így: nem.

-   Pedig sok-sok lány mit meg nem adna egy ilyen lehetőségért! – próbálta menteni a teljesen menthetetlent.

-   Akkor menj nyugodtan azzal a sok-sok lánnyal, engem meg hagyjál légy szíves békén. Kezd nagyon elegem lenni az egészből. – löktem el magam hirtelen, ami miatt ő is kénytelen volt hátrább lépni.

-   Jó éjt Natalie! Álmodj velem!

-   Inkább nem, kössz… -  Még vagy fél percig néztünk farkasszemet, mire ő feladta, és lassan elindult a folyosón.

Már éppen nyitottam az ajtót, mikor megint megszólalt:

-   Figyelj… Igazából bocsánatot akartam kérni. – szólalt meg teljesen komoly hangon. Nem volt benne semmi a szokásos ’hű, én vagyok a jó pasi, gyere hozzám bébi’ hanghordozásából.

-   Gyorsan mondd, mert már nagyon mennék!

-   Csak, hogy a múltkori cikk… amiben azt írták, hogy csak a Forma1es pasi miatt nem lehetünk együtt, az nagyrész az újságíró kitalációja volt. – látszott rajta, hogy zavarban van.

-   Nagyrészt? – kérdeztem rá a legérzékenyebb részre.

-   Csak egy óvatos kis tippet adtam, hogy ha nem velem, akkor lehet, hogy inkább vele…

-   Óvatos kis tipp? Köszi cseszdmeg! Na, a viszont nem látásra! – léptem be az ajtón.

-   De azért remélem az jópont, hogy bevallottam… - hallottam még tompán, de ez már sokkal inkább szólt a csukott ajtónak, mint nekem.

Dühösen vetődtem le a fotelba. Valahogy nem néztem volna ki Patrickből, hogy ilyet tesz. Mármint, persze, mindent megtesz annak érdekében, hogy rá figyeljek, néha még a normális kereteken kívül is, de valahogy ez sok tőle. És az, hogy még azok után is így próbálkozik, és elvárja, hogy menjek vele randizni… Bár ez végül is rá vall.

-   Halihó, Fiúk! – ültem fel hirtelen, amikor rájöttem, hogy igazából egyedül vagyok. – Ti mégis hova mentetek ilyen későn, köszönés nélkül? – kérdeztem az üres szobától. – Ne, inkább nem akarok részleteket tudni! – fordultam el az ágy mellett heverő pulcsitól. Legalább nekik biztosan jól telik az estéjük.

Ahogy az asztalon lévő telefonomat kezdtem el babrálni, feltűnt rajta egy üzenet: „Átmentünk J szobajca. Ne vrqj mdg, altdj. Pete”  Jót mosolyogtam rajta. Látszott, hogy nagyon sietős volt, és nem nagyon tudott az írásra koncentrálni. De azért kimondottan jó ötlet, hogy nem smst írsz, hanem beírod az otthagyott telefonba az üzenetet.

Telefonomat kezemben forgatva eszembe jutott, hogy az elején én is mennyire furcsának tartottam őket. Sőt, néha én is inkább elfordultam volna, de nem akartam őket megbántani. Az elején egyetlenként, akik mellettük állt nagyon nehéz dolgom volt. De aztán, ahogy a többieket győzködtem, végül sikerült magamat is meggyőzni, hogy komoly gond nincs velük. Már én sem éreztem magam rosszul a társaságukban, és talán a helyzetből fakadóan gyertyatartó szerepet sem érzékeltem. Legalábbis nem annyira, mint mondjuk ha Kateékkel mentünk el valahova hárman. Régen el sem tudtam képzelni, milyen lehet ennyire feltétel nélkül elfogadni valakit, csak mert a barátunk. De amikor egy este beállítottak hozzám, hogy gáz van, és akkor ők mindent őszintén elmondanának, kezdve onnan, hogy Petet kirakták a szülei… Én csak azt tudtam, hogy Pete a barátom, az ő barátja az én barátom is (már amennyire) és én mellettük fogok állni. Utána pár nappal költöztünk mindannyian Svájcba, Kateékhez.

Végül kiléptem az üzenetből, és csalódottan vettem tudomásul, hogy senki nem írt. Na nem mintha mindenféle rajongó üzenetek hiányoztak volna, bőven elég volt az istenítés nekem a verseny után, sőt talán sok is. A rengeteg interjút pedig legszívesebben kihagytam volna, még ha mindenki dicsért, akkor is. De azért , még ha nem is mutattam a többiek előtt, mélyen legbelül fájt, hogy a szüleim még arra sem méltatnak, hogy legalább ilyenkor hozzám vágjanak egy smst. Vagy lehet, hogy csupán elfelejtették. Na majd holnap kiderül. Ha nem hoznak le semmit az újságok, akkor elfelejtették, ha meg azt, hogy hú, hát ők mennyire támogatnak engem otthonról, akkor meg a közvélemény sokkal fontosabb nekik, mint a lányuk.

Hirtelen kezdtem magam nagyon egyedül érezni. Persze, tudtam, hogy hülyeség, hiszen egész eddig olyanok vettek körül, akik szeretnek, Nagyi, Pete, Kateék. De most, hogy így egyedül álltam a sötét szobában, úgy éreztem, mintha az egész világban egyedül lennék.

Hogy borús gondolataimat elűzzem bekapcsoltam a laptopom. Letettem az alacsony asztalra, és amíg beindult csináltam magamnak kakaót. Kényelmesen elhelyezkedtem a földön, magam mellé tettem néhány párnát, és nekiálltam megnézegetni az emailjaimat.

Bosszankodtam is miután megnyitottam rendesen, mert ennél hülyébb ötletem is régen volt. Több száz olvasatlan üzenetem volt, és a legtöbb a ’Gratulálok’ ’Szép volt!’ ’Ügyesek voltatok’ címeket viselték. Az elején még igyekeztem elolvasni őket és válaszolni is, hiszen azért ültem le a géphez, hogy jobb kedvem legyen. Majd már inkább csak azokat olvastam el, amiknél kicsit is ismerős volt a feladó.

A gratulációk között volt egy Kimitől is. Igaz, teljesen sablonos gratuláló szöveg volt benne, és az sem biztos, hogy ő küldte, vagy a saját akaratából, mégis feldobott. Úgy éreztem válaszolnom kell, vagy legalábbis nem a sablonnal megköszönni a szurkolást, gratulációt.

Cím: Köszönöm!

Feladó: Natalie Norata

Mint látja nem, sikerült túltenni magunkat a tegnapelőtti esemény. Talán segített is. Igaz, anélkül lehet, hogy elsők lettünk volna, de nem az számít, hogy milyen érmet viszünk haza, hanem, hogy azt hogyan. Úgy érzem, hogy többet ért az, hogy látták, mi bármi ellenére is tudjuk a szintünket teljesíteni.

Úgyhogy a bocsánatkérés elfogadva. Én is remélem, hogy talán másképp tudunk állni a dolgokhoz, egymáshoz. Úgy sokkal könnyebb lenne együtt dolgozni.

Köszönjük a szurkolást, és a dicséretet.

További kellemes estét!

                                                                                Natalie