Huszadik"

Sziasztok!
Sajnálom, de szerintem a jövőhéten nem fogok tudni írni, még egy picikét sem. Próbaérettségik vannak (7:30kor megyek be húzni, juuppí), szóval igen, most is éppen arra tanulok gőzerővel. Illetve utána megyünk osztálykirándulni  (Csapódra, melynek szomszédságában található Vitnyéd, Bekkpuszta és Röjtökmuzsaj, szóval mindenki láthatja mennyire jött be az a kérésünk, hogy 12.ben menjünk külföldre, vagy legalább városba...). De utána ígérem, jövök, amint tudok, és lelkesen írok tovább, mert már nagyon rossz, hogy nincs rá időm.
Valamint nem érzem úgy, hogy ez a rész túlságosan jóra sikeredett volna, de ezt ti döntitek el!
Jó olvasást!
Dorcsa

- Akkor biztos, hogy erre kell menni? – tette fel a kérdést már vagy ezredszerre drága Nagyim. Már a zürichi reptér termináljában sétáltunk, hogy átvehessük a bőröndjeinket, de még kicsit sem éreztem úgy, hogy az út végénél tartanánk.

- Biztos, hidd el, rengetegszer voltam itt. De arra, hogy megkapjuk, még egy kicsit várni kell. – pakoltam le a táskámat a futószalagoktól egy kicsit távolabb, egy székre. – ülj le nyugodtan, én figyelem, hogy jönnek –e.

- De látod innen? Biztos ne menjünk oda? – állt ő is szorosan mellém, táskáját a kezében tartva.

- Hidd el, látom. Még nem is megy a futószalag. Majd ha elindul, akkor odamegyünk, jó?

- Rendben. – ült le végre, a táskám mellé, a sajátját az ölébe téve. Reggel, mikor átmentem hozzá, hogy lassan keljen fel, már útra készen, kabátjával az ölében várt, és egyből pattant, hogy akkor indulunk, ugye? Én meg pizsamában alig tudtam rábeszélni, hogy legalább azt várja meg, hogy én is felöltözzek. Pete még nagyban aludt, azaz aludt volna, hogy hagyom, miközben pakoltam. Nemtom minek jött amúgy vissza, de nagyságrendekkel jobban járt volna, ha Jackienél marad. Mindenesetre én igyekeztem gyorsan összepakolni a még szanaszét hagyott cuccaimat, majd a lehető leggyorsabban elhagytuk a szállodát. Arra is alig sikerült rábeszélnem, hogy reggelizzünk meg rendesen valahol, de ismerve a repterek etetőit, ezt nem akartam kihagyni. Sikerült bő másfél órával a tervezett, azaz három órával a feltétlen szükséges előtt megérkeznünk. Valamennyire már akkor megnyugodott, amikor odaértünk, hogy elkésni nem fogunk, de ezt a problémát csak akkor pipálta ki, mikor már csak a kézipoggyászunk volt nálunk, és az induló kapu előtti székeken ültünk.

- Nem most indultak el a mi bőröndjeink? – pattant fel meglepő fürgeséggel, mikor a hozzánk legközelebbi szalag elindult.

- Nem, nézd, ott nem a kék táblán írják, hogy ez… London egyik repteréről jött. – olvastam fel neki- Mi is erről jöttünk, mikor kinn voltunk Angliában, a Forma1es csapatnál.

- És a miénk miért nem jön? – ráncolta össze a homlokát. Mostanában sokkal inkább emlékeztetett egy kisgyerekre, mint egy nagymamára. Persze, én is élveztem a repülőutat, és végig nézegettem vele a tájakat, de most már teljesen olyan érzésem volt, mintha én lennék a felnőttebb.

- Mert azt még pakolják. Tudod, láttuk azokat a ponyvás kocsikat, na olyannal hozzák ide. Ülj le nyugodtan.

- Nem megyünk inkább oda?

- Menjünk. – egyeztem bele, látva, hogy esélyem nincs tiltakozni.

- Nézd, már el is indult a miénk! – mutattam, miután elindultunk, de ez lett a vesztem. A nagy mutogatásban nem figyeltem, és telibe belementem az egyik utasba. Táskám persze egyből a földön landolt, és majdnem én is, ha nem kap el.

- Köszönöm! És elnézést, csak nem figyeltem! – kértem egyből bocsánatot.

- Semmi baj… Natalie, ha jól emlékszem. – Na erre már én is felkaptam a fejem.

- Szia.. Mark! Hát te, hogyhogy itt?- ismertem fel Kimi Raikkönen edzőjét.

- El kellett ugranom néhány dologért a gyárba, most tartok hazafele. Gratulálok a versenyhez! Igazán szép teljesítmény volt!

- Köszönöm. – mosolyodtam el. – Jajj, ti még nem is ismeritek egymást személyesen. Nagyi, ő Mark, a vezetéknevét ne tőlem kérdezd…

- Arnall.

- Kimi Raikkönen, tudod, a Forma1es srác, a reklámkampányból, edzője, Mark, ő meg a Nagyim! - mutattam a Nagyimra, aki már elég idegesen toporgott volna a mi futószalagunk felé.

…

- És értetek kijött valaki, vagy kocsival vagytok? – érdeklődött Mark, mikor a bőröndjeinket tolva kiléptünk a repülőtér nagy csarnokából.

- Vonattal megyünk, így a legegyszerűbb. – válaszolt a Nagyi helyettem is, és igaza volt. Most minek jöjjön ki valaki elénk ki idáig, ha 20 percenként megy kényelmes és gyors vonat, szinte hazáig?

- Akkor jöjjenek velünk, Kimi mondta, hogy nem laknak annyira messze. – mosolygott a nagyimra, majd engem meg se kérdezve elindultak a parkoló felé.

Hirtelen csak két kérdés merült fel bennem. Vagy lehet, hogy több is, csak ez a kettő azokat elnyomta, teljesen. Ad egy: Ugye még teljes merő véletlenségből sem Kimi Raikkönen jött ki az edzőjéért személyesen a reptérre? Mert hát miért is jött volna, hiszen csak vezetnie kell, és hát azt meg ő úgy se nagyon szokott, mint tudjuk. De ezen még csak-csak túltenném magam, de a másik: Honnan a fenéből tudja az az idióta, hogy hol lakom? Mármint, ha épp a normális kapcsolatra utazunk, akkor nem idióta, meg az utóbbi napokban nem is annyira, de akkor is…

Egész addig ezen pattogtam, míg egy szürke kocsihoz nem értünk, amiből jöttünkre ki pattant ki, na vajon ki? Csak de, Kimi Raikkönen személyesen.

- Szia Mark! – fogott kezet az edzővel, majd, mivel én lemaradtam, a Nagyit kezdte méregetni. Látszott rajta, hogy nem tudja hova tenni, se őt, se azt, hogy Mark miért kezdi el bepakolni az ő bőröndjét is a kocsija csomagtartójába. Mikor végre odaértem, rámnézett, és egy pillanatra lehullt a ’jégember’ gipszmaszkja. Először dühvel vagyes döbbenetet láttam rajta, amit hamar felváltott a boldogság és a félelem érdekes egyvelege. Mindigis jó emberismerő voltam, az ilyen dolgokat könnyen észreveszem, de egy szóval sem merem állítani, hogy a döbbeneten kívül ebből bármit is megértettem. Pár pillanat múltán gyorsan rendezte vonásait, és csak egy általános meglepődöttség látszódott rajta.

- Natalie! Gratulálok, nagyon szép volt a tegnapi mutatvány! – fogadott illedelmesen.

- Köszönöm. Mark felajánlotta, hogy ha úgyis Zug felé mentek, akkor minket is elvisztek, és nem lehetett lebeszélni róla. – próbáltam gyorsan felvázolni a helyzetet, és menteni magunkat.

- Persze, hogy szívesen elvisszük őket, ugye Kimi? – nézett szúrósan barátjára. – Vonattal akartak menni, de gondoltam így sokkal kényelmesebb. És amúgy is. Van mit törlesztened. – na erre a mondatra ráncba szaladt az eddig békésen bólogató pilóta homloka.

- Persze, természetesen elvisszük őket. Üljön nyugodtan előre! – sétált az anyósüléshez, és kinyitotta Nagyim számára.

- Köszönjük! – mosolyogtam Markra, hiszen tényleg segítség volt. Bár a Nagyinak a vonatozás nem jelent nagy akadályt, én valahogy mégis nyugodtabb voltam így, és nem utolsó sorban a csomagokkal se kellett bajlódni.

- Nagyon szívesen! – jött a válasz a hátam mögül. Olyan hirtelen fordultam meg ijedtemben, hogy, ha Kimi nem kap el, tuti nekiesem az autónak. Szorosan ölelt magához, én pedig elvesztem az alig húsz centire lévő gyönyörű kék szempárban. – Na ülj be, most megmutatom mi az a száguldás! – engedett el, majd elindult a vezetőülés felé.

-Mi?? Neeem, te valamit rosszul tudsz! – kapkodtam a levegőt a kocsinak támaszkodva.

- Mit tudnék én rosszul? – fordult felém a túloldalról, és mintha egy kicsit el is mosolyodott volna.

- Hát márpedig nem fogsz itt száguldozni velünk, főleg nem úgy, hogy a Nagyi is a kocsiban ül.

- Akkor nem fogunk száguldozni, csak olyan tempóban megyek, hogy ne aludjak el, jó? – mosolyodott el szemtelenül, most már teljesen.

- Meg ne próbáld!

- Mert?

- Be se fogok szállni!

- Hé, üljetek már be! Kimi majd betartja a közlekedési szabályokat, ne aggódj! –szólt ki a kocsiból Mark, mire Kimi kicsit puffogva, de beült előre.

Én kicsit még gondolkoztam ugyan, de mivel a Nagyit nem akartam egyedül elengedni vele, és Mark amúgy is azt mondta, hogy nem lesz gáz… Hát végül beültem. Ennek az lett a vége, hogy a sofőrünk szinte egész út alatt, bár 20nál többel szerintem nem lépte át a megengedett sebességhatárt, de egész végig engem bámult a visszapillantóban. Hol mosolyogva, hol elgondolkozva, hol csak hogy cukkoljon. Néha már azt kívántam, hogy csak lépne rá jobban a gázra, hogy hamarabb otthonlegyünk.