Harmadik"

Hajnalban kicsit kómásan keltem, de az arcmosás, és később a teám minden ilyen gondomat előzte. Estére mindig fáradt leszek, de hozzászoktam a koránkeléshez, így szerencsére nincsenek nagy gondjaim vele. Edzőcuccomat sikeresen bedobtam a mosógépbe, néhány szintén nem gyűrődő ruhával, hiszen jó sokat kell majd állniuk, mert csak koradélután tudom őket kiszedni. Összeraktam magamnak egy másik tornaruha csomagot, és indultam is a Jégcsarnokba. Nincs messze tőlünk, és saját parkolóhelyem is van, úgyhogy minden simán ment.

- Irigylésre méltóan fitt vagy már így kora reggel!- Mosolygott a portásunk. Nagy pocakú, de ahogy ez lenni szokott csupaszív emberke. A másik portás pont az ellentéte. Fiatal, szinte kopasz, kigyúrt pasi, de az idegenekkel elég mufurc. És többnyire velünk is. Néha már sikerült megnevettetnünk, de soha nem volt olyan, hogy ő is beszállt volna valamilyen ökörködésbe.

- Most nem kapok ébresztő vízi pisztoly lövetet?- érdeklődtem kikukucskálva a tornazsák mögül.

- Neem, ez nem olyan, ami sokadszorra is vicces, esetleg egyszer kétszer, de annyi.

- Pfff…, Én mégis egy hétig minden reggel megkaptam!- Eresztettem le nevetve a ’pajzsomat’.

- Jó, hát mert vicces volt, ahogy mindig elbújtál, aztán megnyugodtál, hogy végre vége!- hallottam Pete nevető hangját mögülem.

- Neked is jóreggelt!- fordultam meg. Pete az egyik legjobb barátom, és nem mellesleg a párom is a koriban. –Ááááááá…áááá..ááááá!! Ezt nem hiszem el!! hééé!!!! Elég, hagyjátok abba!

Ők meg csak nevetve lőttek rám előröl és hátulról. Persze, én már megint nem feltételeztem, hogy újra támadnak, és rég megfeledkeztem a védekezésről. Ők meg gondolom kitervelték mindezt, és míg Pete elvonta a figyelmem, majd elkezdett lőni, addig drága portásunk is előkapta ’fegyverét’ és telibe elkezdte lőni a hátamat. Mondanom sem kell a végére már a nevetésünktől visszhangzott az egész aula.

- Nektek mégis miért jó, hogy minden reggel tiszta víz leszek?- érdeklődtem tőlük a végén, mikor kifogytak a tárak. Addigra a földön ültem, egy óriási tócsa közepén. Szinte inkább volt tó, mint tócsa.

- Mert vicces!- jött az egybehangzó válasz.

- Meg úgyis megszárad a ruhád, amíg edzeni vagyunk, Thomas meg vállalja, hogy feltörli a vizet, cserébe, hogy ilyen jól szórakozunk rajtad.- Csúszkált oda végül az én kedvenc idiótám. Mert mondanom sem kell, a sima csillogós csempe, ami szárazon persze nagyon jól mutat, iszonyatosan tud csúszni.

- Azért szárad meg, mert van annyi eszem, és rárakom a radiátorra…

- Rendben, akkor azért csináljuk, hogy te megcsillogtathasd földöntúli intelligenciádat. – Jött Tom egy felmosó szett kíséretében. –De most menjetek! Nehogy rám fogjátok, hogy késtek, és nem vagytok kellőképpen bemelegítve!- Terelgetett minket az ajtó felé a felmosóval.

- A teremben találkozunk- köszönt el az ajtóm előtt Pete, majd bement a szomszédos öltözőbe.

Mindig boldogsággal tölt el, ha az öltözőnk ajtaját nézem, amit barátnémmal osztok meg. Szeretem látni a nevem szép cirádás betűkkel, és mellette az IceAngel feliratot, amit becenévként kaptam. Részben az itt tevékenykedő ’munkatársaktól’ részben a sajtótól és a rajongóktól. És szerettem látni a barátnőm nevét is, aki mivel minden versenyen együtt indulunk, és tudvalevőleg, hogy nagyon közel állunk egymáshoz az IceGirl nevet kapta. Eleinte rosszul éreztem magam tőle, hogy én angyalnak lettem titulálva, még ő csak egyszerűen lánynak, de aztán meggyőztek, hogy jó ez így.

És igazuk van. –Gondolkoztam, miközben elkezdtem átöltözni. –Mindig én vagyok az akinek teljesen elszállt ötletei vannak, ő az aki mindig a földön képes tartani. Ő inkább tanulgat, és fizikai munkát csinál, miközben én inkább a fantáziámat engedem szabadon. Legjobb barátnők vagyunk, mégis nagyon sok mindenben ellentétek. Ő a határozottan sportos, vagy hétköznapi dolgokat kedveli, én inkább a sportos, de különleges, esetleg valamilyen lányos-légies kiegészítővel ellátott dolgokat kedvelem. Ez alatt ne a rózsaszín lufikat értsétek, hanem a kisebb fodrokat, esetleg csipkéket. És ami a fő különbség volt köztünk, és ami talán a legszorosabb kapcsot is adta, az az, hogy én sokkal inkább éltem egy álomvilágban, néha elszállva a valóságtól, többnyire a lehetetlen felé tapogatózva. Ő pedig boldogan élt a világban, mindennel elégedett volt, a legátlagosabb dolgokat szerette, bár néha feldobta valamivel. De ez érthető is, hiszen sikeres volt, és párja a koriban egyben az életben is a párja volt, és szerintem a legtökéletesebb szerelmespár volt, akiket ismertem. Tehát nála az átlagos az nem egy szürke hétköznap, hanem egy fantasztikus nap, ahol szinte egésznap a barátjával van, és mindig van oka mosolyogni is.

…

- Ugye kiteregetted a vizes felsődet vigyori?- Jött be Pete a terembe, ahol én már javában nyújtottam.

Mondanom sem kell, megint én értem hamarabb. És persze a lányok öltöznek sokáig…

- Naná. Amúgy miért pont vigyori?

- Csak mert mosolyogsz nyújtás közben is! Na mesélj, a kórházban volt valami, vagy végre pasi van a láthatáron?

- Azért nem mosolyoghatok, mert simán csak jó kedvem van?

- Végül is de… Tuti nem történt semmi?

- A kórházban volt egy pasi…

- Na, mondtam én!

- … aki arról magyarázott a betegeknek, hogy van remény, majd nekem, hogy de mégsincs. Én meg otthagytam a fenébe. De nem tudom, hogy jól tettem-e…

- Igen! Ha meg nem, akkor az élet újara az életedbe sodorja, és akkor már másképp döntesz!- Ezért szerettem ennyire! Mert nem kellett kifejtenem, hogy miért aggódom a döntésem helyességén. Mert pontosan tudja, hogy mire gondolok. - De most kezdjünk melegíteni, mielőtt megjön a Manyus, és elkezd nyaggatni, hogy most külön kűrt futunk, ne fertőzzük a másikat a hülyeséggel! – ment el mellettem.

És igaza van. Valami úgy is lesz! Nem szabad ezen rágódnom, inkább hagyom, hogy fertőzzön a hülyeséggel!

Bemelegítettünk szárazon, aztán mentünk a jégre is, ahol a bemelegítés után, mivel csak ketten voltunk egyelőre, szépen elszórakoztunk. Ilyenkor a régebbi kűrjeinket szoktuk lefutni, vagy egyszerűen csak nehezebbnél nehezebb, de ugyan annyira vicces, és szép emeléseket, forgásokat gyakorlunk, esetleg találunk ki.

Miután megjött az edzőnk még ő is bemelegíttetett minket. Majd laza két órán keresztül fárasztott minket mindenfélével. De megéri, mert amikor komolyan jégen vagyunk, és teljesíteni kell, akkor mindig, na jó, legtöbbször, a maximumot tudjuk nyújtani. És ha ahhoz ez kell, akkor szívesen!

...

Mikor hazaértem gyorsan kidobtam a ruhákat száradni majd, mivel az ebédet már a szokott ’éttermünkben’ elintéztük edzés után, nekiálltam rendet rakni. Nem gyakori szokásom, és ez sajnos meg is látszik mindenen. Bár, ha belekezdek, egész alapos tudok lenni. Most is úgy voltam vele, hogy jobb lesz úgy hazajönni este, hogy minden a helyén, és nem kell a lábam elé nézve végigvonulni a szobán.  Meglepően hamar végeztem, úgyhogy feldobtam a sminkem, mert bár mindig van ott sminkes, meg fodrász, meg mindenki, aki az ilyen TV által szervezett dolgokon összefesti az embert, de én jobbszeretem magamnak csinálni. Így tudom, hogy milyen leszek a végére. És nem kell mindenféle hülye beszélgetésekbe belemenni arról, hogy milyen arckrémet/bőrradírt/sampont/hajkondicionálót használok.

Én vittem a Nagyit is, mert igaz, hogy így ő is korábban jön, de addig megnézi a többieket. És mindig annyira büszke rá, hogy velem jöhet, hogy ha tehetem fuvarozom.

Alig vártam, hogy ott legyünk, mert drága barátném, annak ellenére, hogy foglalt, mindig talál valami helyes pasit. Gyakran többet is. És mindig vita van, hogy akkor oda menjek e, vagy sem. Mert persze mindig számomra keres valakit. Vagyis inkább csak úgy talál és én vagyok a legjobb alany, akire mindig megpróbálja rásózni. Néha még el is fogadnám, csak olyankor az illető tuti hogy kezelhetetlen, vagy egy értelmes mondatot se tud kinyögni. Vagy foglalt. De próbálkozni mindig lehet!