Második"

- Szia Nagyi, megjöttem!- kiabáltam be a teljesen felesleges információt az előszobából.

-Már megint ennyire későn jöttél! Nem tesz jót, ha ennyit dolgozol Angyalom.- Kezdett bele egyből, még azt se várta meg, hogy beljebb menjek.- A szatyrokat pedig add ide nekem, ne te cipekedjél, hiszen vásárolni is te voltál!

-Nehogymár te cipeld a sok cuccot!- vágtam vissza – úgyis nekem lesz belőle kaja, amit majd te főzöl meg. Inkább kipakolok mindent, hogy azzal se kelljen fáradoznod.

-De hát tudod, hogy nekem ez nem fáradság, én ezt szívesen teszem!

-De nekem se. Amíg én itt vagyok, hogy segítsek neked, addig hagyjad, mert én is örülök, ha segíthetek.

-Jó, de aztán gyere enni, mert kihűl! Hallottam, amikor megjöttél, és gondoltam megmelegítem, hogy ne most kelljen ezzel húzni az időt.

- Nagyon köszönöm, annyira jó így hazaérni!

Apróbb vitáink mindig is voltak, vannak lesznek, főleg abból, hogy mind a ketten úgy gondoljuk, hogy a másik túl sokat dolgozik, túlságosan fáradt és többnyire át akarunk vállalni valamit. De el kell ismernem, hogy ő még ilyen korára is egy energiabomba, aki egy stadiont kitakarít egy fél délelőtt alatt, ha úgy érzi, hogy arra szükség van. Ha pedig megemlítem neki, hogy nem kellene ennyit hajtania magát, azzal jön, hogy én is rengeteget dolgozom. De könyörgöm, én huszonnyolc vagyok, ő meg hatvannyolc. Végül is örülök, hogy ennyire vidám, és ennyire aktív, én nem panaszkodhatom.

...

 

- És minden rendben volt ma?- érdeklődött, miközben már a sütinél tartottunk. Mézes-krémesre hasonlított leginkább, csak meggy is volt benne.

- Persze, szokásosan edzettünk, majd maradtam megnézni Kateéket is. Nagyon szépen készülnek az országosra, sok esélyük van szerintem!

- Szóval még most is ők a nagy ellenfeleitek?

-Igen, és amikor nem négyen együtt csinálunk valamit, akkor mindig ők is maradnak! Rossz, hogy a legjobb barátaid ellen kell versenyezni, de az szerencse, hogy tudom, hogy nem fognak keresztbe tenni, mint ahogy ez a filmekben elő szokott fordulni.

- Ritka, amikor az ellenfeleidet támogatod mindenben, de annyira aranyosak vagytok, ahogy ugyan annyira örültök annak, ha ők nyernek, mintha ti nyertetek volna! Annyira szeretem ezt is bennetek.

-Hát ez csak természetes! Látjuk, hogy nekik mennyi munka van benne, tudjuk, hogy mennyire nehéz, és elismerjük, hogy nem voltunk annyira jók, mint ők. De te is tudod, hogy így van!- Mosolyogtam a teám felett. Szerettem, hogy ő is ennyire becsüli a barátságunkat! Nélkülük én tuti még mindig tolószékben ülnék, egyedül, összetörve.

-Tudom, csak örülök nektek. – úgy tudott mosolyogni, ahogy csak a nagyon vidám öreg nénik tudnak. Csillogó kék szemmel, ezernyi nevetőránccal és minden világosabb lett, ha ő vidám volt. Nagyon szerettem, és nem csak azért, mert a nagyimra emlékeztetett vagy, mert mindig mellettem állt, hanem egyébként is remek embernek ismertem meg. – És minden rendben ment a kórházban?

- Persze, ahogy szokott. Ben egyre gyógyul, és már sokkal pozitívabban néz a világba! Annyira örülök neki!- Hihetetlen, hogy mennyi boldogsággal tud eltölteni, ha látom, ahogy az emberek a romjaikból felépülnek mind lelkileg, mind fizikailag. Jó érzés, hogy egy kis közöm legalább nekem is van ahhoz, hogy valaki boldog legyen. És ha valaki visszakapja az életét, a reményt, azzal nem csak ő lesz boldogabb, hanem a családja, a barátai, mindenki, aki szereti.

- Hát büszke lehetsz magadra is! Tudom mennyit beszélgettél vele! És tényleg, mi volt azzal a celebbel, aki bement?

- Hát fura egy figura, de én úgy láttam, hogy örültek neki, és ez számít.

- Szóval neked nem volt szimpatikus?- Na igen. Ismer. Egyből ráérzett a lényegre.

- Ahogy a betegekkel bánt azzal semmi baj nem volt, ott egész jófejnek tűnt. Csak utána megkérdezte, hogy én ezt hogy bírom…

- Nem mindenki tud ennyi terhet elviselni. Egyszerű sikeres ember, akivel csak jó történt az életében, nem értette, hogy te hogy tudod végignézni, hogy ők szenvednek. Csak nem értette, hogy honnan van meg benned az az angyali tulajdonságod Natim, amivel annyi emberen tudsz segíteni.

- Nem nagyi. Azt nem értette, hogy, hogy tudok az emberek szemébe hazudni arról, hogy van reményük. Mert szerinte nincsen, és ő csak azért tette, mert hogy ezt kellett neki, és kérték, hogy jöjjön, meg valami szponzori cuccnak is számít.

- Ezt nem hiszem el. Odarendelték, hogy mondja azt, és.. és… Várj csak, ugye nem oktatott ki téged?

- Dehogy! Próbálta volna meg! Csak a kocsiig mentünk együtt, és ő elmondta közben a véleményét. Én meg hagytam a fenébe.

- Hát ha képes olyanok szemébe hazudni, akik bíznak benne, akkor megérdemli! Ne is foglalkozz vele!- Bírom, hogy ennyire egyetért velem.

- Kicsit hülyén érzem magam, hogy ott volt a lehetőség, hogy megkérdezzem, hogy mi a baja, amiért így gondolja, és segítsek neki. De szerintem erre ő rengeteg embert találhat.

- Angyalkám fogd már fel, hogy te sem tudsz mindenkin segíteni! Az embereknek magukra is vigyázniuk kell, nem lehetsz mindenki támasza, mert összeroppansz!

- Erre gondoltam én is!- Nevettem rá, hiszen annyiszor elmondta már. –Lehet, hogy kezdem felfogni?

- Nem hiném! Biztos csak a véletlen műve volt, vagy egyszerűen fáradt voltál.- És így fél 11 magasságában is húzza az agyamat! Komolyan, ha valaki mesélné, hogy létezik, tuti nem hinnék neki!

- Tudodmit? Majd ezt holnap megvitatjuk! Jössz délután, nem?

- Semmiképpen nem hagynám ki, ebben biztos lehetsz Angyalka! Ott tündökölsz majd a bevásárlóközpont közepén, és mindenki csak azt nézi, hogy mennyire büszke lehet rád a nagymamád!

- Mennyire büszke lehet magára a Nagyim, hogy ennyire jóltáplált vagyok, és mindig ennyire finomakat eszem! Köszönöm szépen megint ezt a remek vacsit!

- Nagyon szívesen mindig, tudod, hogy mennyire szeretek neked főzni. Most is annyira fáradtnak látszol. Inkább menj aludni, mert különben holnap azt nézik, hogy mennyire karikásak a szemeid. - És szinte tuszkolt az ajtaja felé. Bár végül is érthető, hiszen holnap fél hatkor kelek.

- Majd egy kis sminkkel megoldom, ne félj! De tényleg megyek, neked is pihenned kell! Köszönöm még egyszer a finom vacsorát!

- Egészségedre! Aludj jól! –Kaptam jóéjt puszit, majd fáradtságomnak utat engedve felvánszorogtam a lépcsőn. Szinte nem is láttam ki a szemeimen miközben bejutottam a lakásba, és eljutottam a fürdőig. Igaz, lámpát se kapcsoltam, mert minek. Ha valamin átesek, akkor legalább egy kicsit felébredek és rendet rakok, ha meg nem, akkor minek űzzem ki a fényt a szememből?

A fürdőszoba ablaka előtt az utcán állt egy lámpa, aminek a narancssárgás fénye kellemes hangulatúvá tette a fürdőmet, így meg zuhanyzás és fogmosás miatt se kellett felkapcsolni semmit. Úgy dőltem az ágyamba, mint egy kivágott fa. De elaludni mindin igyekezetem ellenére men tudtam. Egyre csak a kék szemű reménytelen járt a fejemben, és az a rengeteg fájdalom és kiábrándultság, ami a szemében volt. Persze, én mindenkin segíteni szeretnék, ahogy ezt sokan tudják rólam, de most ez valahogy más volt. Egyszerűen fájt, hogy nem mertem neki segíteni. Mert ez az igazság. Túl jóképű, túl gazdag, túl híres volt ahhoz, hogy én úgy érezzem, hogy rám van szüksége. Hogy oda merjek állni elé, hiszen ki vagyok én? Nem is ismer. Ezt a tettemet egy ideig biztosan bánni fogom…