Negyedik"

- Csak remélni tudom, hogy minden rendben lesz. Mert nem érzem azt, hogy teljesítenem kéne… - Mentem oda barátnőmhöz, aki már a sminkszobában csücsült.

- Tuti, hogy jó lesz! Tudod kit láttam az előbb a tömegben??!- kezdett el tapsolni, és pattogni ültében.

- Nem, de úgyis mindjárt elmondod.

- Kimi Raikkönent!!

- Rendben, még valami információ róla? Mert hallani már hallottam a nevét, de nem ugrik be…

- Iszonyathelyes! És nagyon jó pasi is! Báár kicsit mogorvának mondják, és interjúk alapján tényleg olyannak tűnik… De hát mi tudjuk a legjobban, hogy amit az interjúból leszedsz, az kicsit sem olyan, mint az igazi. Amúgy egyetlen probléma van vele. Teljesen tabu. Felesége van.

- És ez az a tulajdonsága, aminek John a legjobban örül, nem?- vigyorogtam rá. Mert hiába vannak már két éve együtt, szerelmesen, Kate mégis mindig informál engem a világ pasi állományáról. Többnyire egyet is értünk. És többnyire a világból is ki lehet kergetni Johnt ha jó sokáig boncolgatjuk a témát.

- Jó, hát ő most részletkérdés! És egyébként ő is ismeri, mert autóversenyző. Szóval szerintem nem lenne ellenére, ha szépen odamennénk fellépés előtt, vagy után, és összeismerkednénk.

- Felőlem, csak ne bunkózzon, mert nem vagyunk újságírók.

- Inkább csak maradjon itt! Ki tudja, hogy nem csak vásárolni jött-e.

- Passz, de sminkeltesd ki magad gyorsan, addigra én is átöltözöm, és akkor kimehetünk együtt megkeresni a srácokat, és megnézni az előttünk levőket.

-Oks, itt találkozunk!

Én tíz perc alatt megvoltam, hiszen a sminkem már megvolt, a hajammal meg nem kellett semmit csinálni, egyszerűen csak leengedtem.

…

- Nézzétek! Ki van ott?- Lett izgatott Kate hirtelen, amikor már vagy fél órája néztük az előttünk levő számokat.

- Hol?

-Ott, az oszloptól balra!

- Nemtom te kit látsz, de én a beképzelt ’nincs remény’ csávót.

- Nem lehetsz ennyire vak, hogy nem ismered fel Kimi Raikkönent! – fordult hozzám John.

- Mivel csak annyit tudok róla, hogy jól néz ki, és híres, és autóversenyző… Na ez alapján nem. Bocsi…

- Jó, akkor oda megyünk, és bemutatkozunk! Akkor majd megismered! – Ragadta meg a karomat Kate.

- Hé hé hé, Szerelmem, és velem mi lesz? Engem nem is viszel, Tudtommal én mutattam neked a Forma 1-t!- Méltatlankodott mellettünk tettetett felháborodással John - Gyere Pete, mi megyünk oda hamarabb!

- Sziasztok csajok, mi mentünk pasizni! Állítólag nagyon helyes! – Búcsúzott partnerem, hatalmas vigyorral az arcán.

- Most komolyan hagyjuk őket előremenni?- pattant fel mellőlem, mint akit kergetnek Kate. Vagyis a ’mint akinek a pasija mindjárt rányomul a kiszemelt srácra’ jelző jobban illene a helyzetbe. –Gyere már! Nem hagyhatjuk!

- Hova- hova ilyen sietősen fiatalok? - Állt meg előttünk drága edzőnk. - Előre tudtátok, hogy jövök, mert mehetnénk melegíteni

- Persze, oda siettünk! Gyere édesem, ezt most elbuktad. - Nyúlt Kate kezéért, és már indultunk is az edzőnk után.

Nem bírtam ki, muszáj volt még egyszer odanéznem Mr. Reménytelenre. Pech, pont engem nézett. Nem tudom, mi az, ami már első alkalommal megfogott benne, mikor alapjáraton engem a hasonló stílusú srácok inkább taszítani szoktak, de most is ugyan azt éreztem mint először. Hogy nem hagyhatom elmenni. De most valahogy nem láttam az összetörtséget a szemében. Sokkal inkább tűnt kíváncsinak. Gondolom nem értette, hogy minek kezdünk el felé rohanni, majd megyünk teljesen normálisan más irányba. De akkor majd most megmutatom neki. Igenis van remény, és érdemes mindent végigcsinálni, mindennek van szép oldala. Megpróbálom az eddigi legjobbként lefutni a kűrömet.

- Hé, te meg min méláztál el ennyire?- Kapott el Pete, mert sikeresen megállt előttem, én meg nem figyelve lazán átestem rajta.

- Azt mondtad délelőtt, hogy ha újra felbukkan az életemben, akkor annak oka van, és ne hagyjam elmenni.

-Ki? – nézett rám értetlenül.

- A csávó a kórházból.

- Aha. De az, hogy olyan villanyoszlophoz támaszkodik, amire neked is van rálátásod, az nem számít visszatérésnek az életedbe. Szerintem.

- Jó, akkor ha később odajön hozzám, az már annak számít?

- Számítson. Szurkoljak, hogy odamenjen, vagy szurkoljak, hogy ne?

- Nem tudom. – Mert tényleg nem tudtam.

…

Egész bemelegítés alatt ez járt a fejemben. Mit keres itt? És miért bámult engem? Bár ez elég egyértelmű, valószínűleg hülyének nézett. De a fő kérdés az az, hogy engem mégis miért foglalkoztat ennyire? Mert azt kizárhatom, hogy csak segíteni szeretnék rajta, mert akkor nem a szép szemei, az arcának vonalai, a kidolgozott teste, ami még a viszonylag vékonyabb kabáton keresztül is jól látszik, járna a fejemben. Akkor nem arra gondolnék, hogy hogyan mosolygott és hogyan szórt szikrát a szeme, amikor tegnap este nevetett. Nem tudom melyik lenne jobb, Ha ide jönne, vagy ha sem. Nem nagyon férne bele az életvitelembe, hogy egy pasi miatt keseregjek (még ha ennyire jó pasi is), és arra végképp nincs szükségem, hogy hitegessen, majd visszautasítson. Arra esély sincsen, hogy komolyan is akarjon tőlem valamit, ezt már megtanultam az életben. Sok mindenről már megváltoztattam a véleményemet, de ezzel kapcsolatban egyet kell, hogy értsek, Vele. Én nem nagyon látok már magam számára reményt a szerelemben. De megtaláltam a boldogságom nélküle, legalábbis egyelőre. És nem fogom hagyni, hogy összetörjön.

Pff, szép kis összeesküvés elmélet. Mintha lenne rá egyáltalán esély, hogy emlékezne rám.

A kűrömet érzéseim szerint nagyon szépen futottam. Nem mondom, hogy a legjobb, de én igyekeztem mindent kihozni belőle. Nem egy mozgalmas, sok tehetséget megcsillogtató kűr, de szerintem nagyon szép. És én szeretem, még ha aránylag egyszerűnek tűnik is. Ha érdeklem, akkor majd mutatok neki komolyabbat. Ha nem, akkor meg tökmindegy. Egész végig ő járt a fejemben.  Egyszer, ahogy kipillantottam láttam is, ahogy néz. Inkább bámul. Akkor eldöntöttem, hogy reménykedek, hogy odajön.

…

De nem. Ahogy lejöttem láttam, hogy erre már esély sincs. Nekem háttal indult el, lassan távolodva a pályától. És nem. Én nem fogok utána menni.

- Ez lett abból, hogy nem szurkoltam semmiért. Most szomorú vagy?- Tette kezét vigasztalóan a vállamra drága partnerem. A többiek már bementek átöltözni, mert nem hallgatták meg az interjúmat, ami az ilyen TVs rendezvények után mindig van. Gratuláltak, de hát most minek várják végig.

- Nem tudom. Örültem volna, ha idejön, de az biztos, hogy minden egyszerűbb így.

- Öltözzünk át, vigyük haza a nagyidat, aztán majd elviszlek valahova táncolni egy nagyot. Holnap már nem is fogsz rá emlékezni!

- Úgy megtáncoltatsz, hogy emlékezetkiesésem lesz? Hajjajj, akkor most menjek, vagy sem?- Ugrottam odébb előle nevetve. Persze koriban nehéz fogócskázni, de megkönnyítette a helyzetemet, hogy rajta is az volt. De öltözőnél elkapott. Pech.

- Már csak azért is úgy meg foglak táncoltatni, mert próbálok kedves lenni te meg szemtelenkedsz!- csipkedte meg a derekamat. - Mars, a kocsiknál találkozunk. Várj, nagyid oda megy, találkoztam vele. Nagyon gratulál, és büszke rád.

-Köszi, akkor majd nem keresem.

Meg sem fordult a fejemben, hogy nemsokára már a kisebb gondom is nagyobb lesz, mint az, hogy a Nagyimat hol keressem.