Tizedik"

- Látom még mindig nem józanodtál ki. – morgott Pete. - Vagy amúgy sem tudsz gondolkozni?

- A csapatok békés kapcsolata miatt vagyunk itt! – vágott közbe Kate, míg én inkább megfogtam Pete kezét, hogy ne csináljon hülyeséget. – És szerintem igazán bemehetnénk. Nem tudjátok, a másik pilóta megjött már? – próbálta a beszélgetést békésebb mederbe terelni.

- Nem vagyunk információs- kisasszonyok! – acsarkodott tovább a szőke.

- Gondolom igen. – nézett szúrósan a pártfogoltjára Mark – És egyet értek azzal, hogy bemehetnénk.

- Mér, féltek az esőtől?

- Kimi! – csattant az edző. – menjetek csak, mi egy kicsit még nézzük a felhőket!

- Fel sem tűnt, hogy esni fog. – szólalt meg csendesen Kate, mikor elindulunk.

- Ne aggódj, szerintem az edzőjétől rendesen megkapja a magáét. – húzta magához John.

- Ja, elég béna szöveg volt… Nézik a felhőket…- battyogott mellettem Pete. – Baj van Angyalka?

- Nincs…. Mármint nem akarom ezt az egészet… - sóhajtottam. – Se azt, hogy mi kerüljünk össze vele, de nektek se akarok rosszat. – néztem a barátainkra.

- Nekünk sincs. De majd megoldjuk! – biztatott engem is John. Komolyan, ha a fiúkban nem lenne ennyi optimizmus már rég nem lennénk itt.

- Ott a másik pilóta! Hozzá milyen reményeket fűzünk? – kezdett el mutogatni Pete. Csak azt felejtette el, hogy közben fogja a kezemet, így engem is félig magával rántott. Sebaj, így szeretjük.

- Honnan lettél te ennyire okos? – kérdeztem, mikor újra megtaláltam az egyensúlyomat.

- Mármint honnan ismerem fel a pilótát? – vigyorgott szemtelenül. – Tudod a google sok mindenre jó. Meg kellett nézni milyenek!

- És milyen?

- Honnan tudjam?

- Talán mert megnézted te sügér! – röhögött John.

- Csak azt néztem meg, hogy hogy néz ki. És úgy! – mutatott, most már okosan a másik kezével, az előttünk állóra.

- Hello! – mosolyogtam rá a srácra. Mert hiába voltunk távol, tuti levette, hogy róla beszélünk.

- Sziasztok! Romain vagyok, a Lotus F1 egyik pilótája. Örülök, hogy találkozunk még a hivatalos cuccok előtt! – jön oda hozzánk mosolyogva. Fél füllel hallottam, ahogy Kate odasúgta Johnnak, hogy nagyságrendekkel szimpibb a másiknál. Kénytelen voltam igazat adni neki.

- Most megdöbbentem! – nyújtott kezet Pete. – Te tudod, hogy kik vagyunk, és mit keresünk itt?

- Az információim szerint a többszörös bajnok műkorcsolyázók, akikkel egy ideig együtt fogunk dolgozni. Miért olyan meglepő ez? – fogott kezet Johnnal is, Kate pedig puszit kapott.

- Csak mert a csapattársadnak fogalma se volt róla. – adtam én is puszit neki. Nem szokásom egyből ilyen közvetlen lenni. De ha már ő az, akkor meg kell hálálni valahogy.

- És apró pontosítás. Nem műkoriban vagyunk bajnokok, hanem jégtáncban. De ne vedd kötözködésnek kérlek! – javította ki Kate.

- Bocsi. Nem akarok tudatlannak tűnni, de az vagyok. Mi a kettő között a különbség? – látszott rajta, hogy kicsit zavarban van, de az is, hogy tényleg érdekli.

- A műkorcsolyában nagy hangsúly van az ugrásokon, míg a jégtáncban sokkal nagyobb szerepet kap a technika, az összhang és a figurák. – adta meg a választ Pete. - De ne aggódj, mi szerintem negyed annyit sem tudunk a Forma1ről, mint te a koriról.

- Ezt ne hangoztasd! Ott jön az a csávó, aki a hosszú előadást tartotta! – rángattam meg a kezét. Nem akartam megint végighallgatni, hogy mi, mikor, hogy történt.

- Örülök, hogy megismerkedtetek, de lassan ideje lenne visszatérni a tárgyalóterembe. – Jött oda hozzánk. – Kimi, Mark, gyertek ti is! – intett a hátunk mögé.

- Fel sem tűnt, hogy ők is itt vannak! – jegyezte meg vidáman Romain.

- Nekem se. De ha már így alakult, igazán tanulhatnának tőled egy kis jómodort. – dünnyögte John.

Vidáman, tömény jókedvvel mentünk be a terembe. Tényleg jót tett a kis friss levegő!

…

- A nyavalyába! Ebből soha nem lesz meg egyszerre a tripla! – dühöngött Pete, miközben én fékezés nélkül csapódtam a palánknak.

- Egyszer tuti meglesz, de Nizzáig biztosan nem! – próbáltam én is Manyust lebeszélni arról, hogy ezt gyakoroljuk.

Kevesebb, mint egy hét van az indulásig. Újra itthon voltunk Zugban. A megbeszélések számomra a lehető legnagyobb kudarccal végződtek. Kimivel kerültünk egybe, és jön a világbajnokságra is. Itt kellett, hogy legyen néhány edzésünkön. Persze mi akkor rontottunk el mindent a lehető legjobban. Zavart, hogy itt volt. Nem voltam zavarban, szívem szerint nem is foglalkoztam volna vele, de nem tehettem. Pete dühös volt rá, a miatt ahogy Enstoneban viselkedett. Az értekezlet után odajött hozzánk, és jól kiosztott minket. Lényegében arról szólt, hogy hogyan képzeljük, hogy az ő hátán akarunk felkapaszkodni, hogy ne merészeljük őt hátráltatni akármiben is, és hogy azért mindig legyünk vele tisztában, hogy ő világbajnok, mi pedig senkik vagyunk hozzá képest. Félelmet keltően beszélt, egyszerűen rosszul éreztem magam, ahogy ott áll előttem. Pete karján pár óráig még meglátszott a nyoma, annyira szorítottam. De be kell valljam ő is meglepődött, mert elfelejtette a fejéhez vágni, hogy mi meg kétszeres vbk vagyunk, úgyhogy higgadjon le egy kicsit.

Ezt a hiányosságot azóta sem pótoltuk. Várunk a megfelelő pillanatra, ahogy mondani szokás. Igazából úgy akarjuk, hogy nagyot csattanjon. Mert nem nagyon tudom elképzelni, hogy ezt az információt nem közölték vele. Egyszerűen vagy nem is figyelt, vagy nem tartotta lényegesnek az információt.

Így érthető módon nem szerepeltünk jól az edzéseken, ami ugye nem túl önbizalom növelő, így vb előtt. De hát örüljünk, hogy nem tettek kárt egymásban. A fiúk már kitervelték, hogy hogyan fogják rendre teremteni. Hosszú és fárasztó munka volt, mire erről lebeszéltük őket.

- Nem lehettek ennyire negatívok! Egyszerűen csak együtt kell mozogni, gondolkodni! Annyira jól ment eddig!- Próbált hatni ránk szeretett edzőnk, de most valahogy nem ment.

- Légyszi legyen elég az egymás utáni két dupla, jó?- könyörögtem. Tényleg nem volt annyira nehéz a kombináció, főleg számunkra nem, de már nem volt energiám újat tanulni.

- Rendben. De csak, hogy lássátok, mennyire jófej vagyok! – ment bele sóhajtva.  – De akkor levezetésnek menjétek végig a Cutting Edge befejező kűrjét! Sötétítéssel.

- Nehe… - nyögött fel Pete, és teljes lendületéből csak kicsit lassítva ő is a palánknak akart ütközni. Apró probléma, hogy én már ott voltam… Mázlim, hogy végül a kezével megtámaszkodott mellettem, különben már csak egy, egész jól megmunkált, matrica lennék a fehér korláton. – Le fog rohadni a lábam… Akkor ki fog végigkergetni téged az öltözők folyosóján? – nézett teljesen elkeseredve.

-Ne aggódj, John majd megteszi helyetted. De inkább ezt csináljuk, még mielőtt valami újabb remek ötlet eszébe jut! – lökdöstem a pálya közepe felé.

- Hallottam ám! – kiabált a visszhangos pálya túlsó feléről Manyus. Inkább álljatok be a kezdőpózba! – azzal lenyomta a külső fényeket. Mármint a székek felettit, és az üvegablakos folyosóét is.

Megszólalt a zene, én meg mosolyogva fékeztem Peterrel szemben. Hihetetlenül szerettem ezt a táncot. Talán mert ez műkori. Ami a múltamhoz köt. Régebben, még Petem nélkül azt csináltam, és nem tehetek róla bennem ragadt. A gerincem miatt már nem biztonságos komolyabban gyakorolnom az ugrásokat, és azzal menni versenyre, de néhány kűr erejéig mindig engedélyezve van.  Régebben Pete is műkorizott, de mondhatni a kedvemért, átváltott ő is. Ez a kűr a Cutting Edge befejező jelenete, a téli olimpia. Rengeteg feszültség oldódik fel ezalatt az egy tánc alatt, többek között kölcsönösen bevallják egymásnak érzelmeiket a szereplők. Kicsit nagyon érzelgős a filmben, és tudom, hogy a valóságban ez lehetetlen lenne. Kell annyira koncentrálni, hogy ekkora érzelmi nyomás alatt ne lehessen végigcsinálni. Mégis jó a tánc és szeretem. Mindig feloldódom én is a végére.

Most is teljesen felszabadultan lihegtem Pete karjaiban a végén. Persze a csókolózós jelenetet kihagyjuk, arra még színészkedés szintjén se lennék képes. Egyszerűen olyan boldog voltam a végén, mintha nem edzenénk már több órája.

- Egész ügyik voltunk Angyalka! – mosolygott fáradtan rám. Nem csoda, hogy fáradt, hiszen négy órája jégen vagyunk.

A zenének vége lett. Meglepetésünkre viszont Manyus tapsához más is csatlakozott a visszhangos csarnokban.

- Bravo!- hallottam meg azt a hangot, amire jelen pillanatban legkevésbé sem számítottam.

- Te meg mit keresel itt? – támadt Kiminek Pete, miközben letett a jégre.

- Csak benéztem. – sétált le a sorok között. – Végül is jók vagytok. Csak a profikon még ilyen kiscsillogó ruhácska is van.

- Te sem edzel egész végig bukósisakban, nem? – próbáltam összeszedni a tudásomat, az alapján, amit Romain mesélt.

- Igaz. Nem is zavarok. Viszlát! – azzal, mondhatni szó nélkül, kisétált a csarnokból. Néztem, ahogy átvág az előtéren, először be a fénybe, majd a bejárati ajtón át ki a sötétségbe. Rövid ideig még sütötte a hátát a fény, de aztán végleg eltűnt a szemem elől.

- Ez meg hogy került ide? – fordultam vissza a többiekhez.

- Lényegtelen. Az a fontos, hogy egyet kell értenem vele, tényleg nagyon jók vagytok.  És amit burkoltan próbált mondani, én kimondom. Tényleg profik vagytok!

- Jó, akkor húzhatunk haza? – pattant le Pete a jégről reménykedve.

- Menjetek! És holnap elég 11re jönni. Pihenjétek ki magatokat…! - kaptuk meg az utasítást, aminek a végére már mind a ketten a folyosón vonultunk. Kicsit nehézkesen a koriban, kicsit csapzottan az edzéstől, kicsit nagyon fáradtan a mai naptól. De büszkén, mert megcsináltuk. És ha minden rendben megy Nizzában is megcsináljuk majd!