Nyolcadik"

- Annyira csak nem lesz rossz a dolog… Manyus ügyel rá, hogy ne akadályozzon minket! És az ő főcsávójuk is egész rendes, szóval figyelembe fogják venni a vbt. Szerintem. – foglaltam össze röviden a véleményemet a remek megbeszélés után. Mindannyian a szemben lévő bárban ücsörögtünk, ki-ki kedvenc italával.  

- Végül is… Lehet, hogy jó buli lesz! Tudtommal a Forma1 minden fele mászkál a világban. Teljesen hivatalos ingyennyaralás! – vigyorgott a haboskakaója mögül Pete.

- Figyu, ti nem nagyon nézitek ezt a sportot ugye? – bizonytalankodott Kate

- Mintha te annyira megszállott rajongó lennél! - kezdett el szörcsögni a kakaótulajdonos.

- Nem, de John miatt néhány infó ragadt rám! – vágott vissza egyből barátnőm.

- Jó, akkor röviden tömören, mi a probléma? – tettem le a poharam az asztalra. – Csak mert valaminek lennie kell, a fejetek alapján. Valami olyan, amit nem akartatok nagyközönség előtt mondani, de azért igen csak komoly… Annyit én is tudok, hogy iszonyat nagy sebességgel száguldoznak, mint az őrültek. Szóval eszem ágába sincs beülni egy olyanba. Egyéb?

- A nekünk kiszabott partner-csapatról lenne szó…

- Köztudott, hogy embert áldoznak? – röhögött drága partnerem.

- És mi leszünk a koronája a dolognak, hivatalosan is? – folytattam az eszmefuttatását.

- Jó, fogalmatok sincs, hogy ki lehet a pilótájuk, ugye? – könyökölt az asztalra John is, majd mikor látta, hogy rázzuk a fejünket tovább folytatta. – Kinek nem örülnétek, ha az lenne?

- Lévén egy nyomorult versenyzőjüket sem ismerjük…

- Várj Nati, egyet igen! Ugye nem….? – Kezdte el nehezebben venni a levegőt mellettem Pete.

Ötletem se volt, hogy kire gondolhat. Senkivel nem találkoztam, aki forma 1es versenyző lenne, a média alapján meg nem ítélek. Vagyis várjunk csak..

- NEM! Az lehetetlen! Az kibaszottul lehetetlen basszameg! – vágódtam hátra a székemen. Még szerencse, hogy támlás, különben már a földön landoltam volna.

- Ebből csak a káromkodásokat értettem tisztán, de szerintem leesett, hogy kire gondolunk. – hallottam Kate hangját óvatosan. Valahogy csak homályosan érzékeltem. Mi az, hogy nem értette? Ennyire nem torzulhattam el a kétségbeeséstől! Vagy talán dühös voltam. A sorsra, amiért az utamba hozta, magamra, amiért semmit nem tudok tenni ellene és persze a főnökre, aki a megkérdezésünk nélkül elfogadta.

-Jó, akkor most mondjátok azt, hogy ez az egész csak egy remek vicc! …

…

De nem az volt. Amikor hazaértem az volt az első, hogy Google: Lotus  F1. És igazuk volt. Már a hivatalos főoldalon is ott virított a képe. Nem kicsit voltam kiakadva!

Estefele még elmentem futni, de nem éreztem magam annyira felszabadultnak, mint szoktam. Pedig ez szokott segíteni. A rossz érzés, ami délután óta bennem lappangott nem volt képes elhagyni. Lefeküdni is csak azzal a nyomasztó súllyal tudtam. Nem értettem miért, nem értettem mitől, de féltem. Inkább tartottam. Mint komolyabb megmérettetés előtt az ember hasában a görcs, ez is úgy ült rajtam. De az okát nem tudtam megfejteni…

„- Na, Királylány! Ne szomorkodj már, nem tudom elviselni még telefonba sem ha szomorú vagy!

- Jó, bocsánat. Valahogy most kibaszottul nem tudok mit tenni…

- De ne szomorkodj! Ne sírj! Megoldjuk, hidd el! Bízz bennem, tudod, hogy együtt mindig mindent megoldunk!

- Jó… Bízok benned…

- És te most akkor mégis mi a szart csinálsz?

- Sírok baszdmeg! Néha még nekem is kijár ez a luxus, jó?

- Rendben, csak kurva gyorsan csináld! Elviszlek egy olyan helyre, ahol tuti minden gondodat elfelejted!

- De neked most a Mimivel kell lenned! Ő a barátnőd! És már így is fél órája engem mosol fel telefonon. Tudom, hogy megértő meg minden, de nem szeretném kihúzni nála a gyufát!

- Az most nagyon nem tud érdekelni! És nem vele kell lennem, mert ő teljesen rendben van, hanem veled, mert te meg cseszettül nem. És igen, szerinte is, és egyáltalán nem bánja, hogy most fogom a seggem és indulok is. Addig van időd, hogy kisírd magad, amíg oda nem érek. Világos?

- Világos… És hova viszel?

- Meglepetés! Öltözz rétegesen és hozz magaddal korit!

- Ne, kérlek ne! Nincs hozzá kedvem! Én már soha többet nem akarok korcsolyázni…

- Ezt meg ne halljam még egyszer!...

- Akkor most egy ideig nem szeretnék..

- Sebaj, most fogsz. Az én kedvemért. Hadd ne kelljen könyörögnöm!

- Képtelen vagy felfogni, hogy nem akarom?

- Te meg képtelen vagy emlékezni, hogy mindig meg tudom oldani az összes kurva problémádat?

- Szerintem az nem te voltál… Más esküdött meg, hogy soha nem lesz rossz a kedvem…

- Ne gondolj arra a baromra! Majd holnap beverem a pofáját, akkor már nem számít rá.

- Most se hinném, hogy nagyon tudna védekezni…

- Leszarom. Te sokkal fontosabb vagy! És ígérem, hogy mindig vidám leszel! Az életem árán is megőrzöm a boldogságod!

- Nem lesz az egy kicsit sok? A lehetetlenre vállalkozol… Szerintem érd be az eddigivel. Vigyázol a testi épségemre, és cső.

- Sokra megyek, ha szart sem érsz, mert szomorú vagy!

- Szart sem érek szerinted??

- Ilyenkor igen. Mert ha boldog vagy, akkor te vagy a fény! Egy Mosollyal be tudod aranyozni az egész hetemet! Mindenkit fel tudsz dobni egy kedves mondatoddal is! Még a legsötétebb 4es metró szakaszt is beragyogod! Királylány, értsd meg, hogy ha minden rendben, akkor te az egész világnak örömet adsz. Azzal, hogy most kiborultál, az apokalipszist helyezted kilátásba.

- Te teljesen idióta vagy! De tudod mit? Próbálkozz! Megengedem. De aztán ne én legyek a hibás, ha nem jön össze!

- Össze fog, csak higgy benne! Fél óra és ott vagyok! Addig öltözz fel. És mosolyogj mire odaérek!

- Igyekszem! ... És várj! Köszönöm!

- Nagyon szívesen Királylány! Tudod, hogy nagyon szeretlek!

- Tudom. És én is téged! Nem tudom, mit csinálnék nélküled.

- Ezt soha nem is fogod megtudni! Indulok. Szia!

- Szia…! ”

A takarómba kapaszkodva feküdtem az ágyamon. A párnám nedves volt. A világítós órám kijelzőjén nem tudtam elolvasni az időt a szememet elhomályosító könnyek miatt.

Nem mertem megmozdulni, de visszaaludni sem. Féltem. De már megvolt, hogy mitől. Nem akartam újra átélni azokat a pillanatokat. Tudtam, hogy életem részét képezik, és hogy sosem fogok róluk megfeledkezni, de most nem akartam emlékezni. Az utolsó pillanatokra nem!

Persze, még ez a pár pillanat is azt mutatja, hogy mindig meg lehet oldani a dolgokat… De nem. Csak lehetett. Most mindez csak még jobban elkeserített. Szinte soha nem éreztem még ennyire egyedül magam. Régen hiányzott ennyire. Ma már megtanultam élni a magam önálló életét, ahol egyedül vagyok. Mert akárhogy áltatjuk is a világot, egymás és magunkat, Peteék soha nem fogják tudni pótolni. Még csak helyettesíteni sem.

Lassan, a takarómat magam köré tekerve indultam meg az ablakhoz. Tudtam, hogy ha akarnék se lennél képes visszaaludni. De nem is akartam.

Ahogy a mozdulatlan, sötét utcát néztem, hirtelen bevillant valami. A délután a kávézóban. Magyarul káromkodtam. Olyanra is rég volt példa! Régen, a szinte már másiknak számító előző életemben minden második szavam egy káromkodás volt.  Most, hogy a mindennapokban angolul beszélek, angolul olvasok, angolul írok, gondolkodom, már egyáltalán nem használok csúnyább kifejezéseket. Egyszerűen nem illik a nyelvbe.  És már hozzám se. Már nem az vagyok, aki akkor voltam. De ez nem biztos, hogy jó. De azt se mondom, hogy rossz. Csak azt tudom, hogy ma már csak az, aki tudja, mit kell keresnie, az látja meg bennem a múltat. És hát valahogy ők se nagyon keresik…