Ötvenkilencedik"

Sziasztok!
Szégyellem, hogy ennyire sokáig nem tudtam hozni a folytatást. De most itt van, ez a lényeg! :)
Nem tudom maradt-e még olyan, akit ennyi idő után is érdekel a folytatás, én mindenesetre örömmel írtam.
Videót is hoztam, stílusosan már ideit!
Szép hetet mindenkinek, és jó olvasást!
Puszi :)
Dorcsa

Sok idő telt el, mire végre eljutottam odáig, hogy a szállodai szobám ágyán próbáljak elaludni, Kimi védelmező ölelésében.

Megkeresett. Mert, elmondása szerint, olyan voltam, mint valami zombi, még telefonon keresztül is. Megkért, hogy maradjak, ahol vagyok, majd miután elmondtam, hogy nagyjából mit látok magam körül, és odajött.

-          Bántott? – ez volt az első kérdése, amint odaért mellém.

-          Azt hiszem nem… - ráztam meg a fejem tövid gondolkodás után, - Nem.

-          Hogyhogy azt hiszed? – fogta két tenyerébe az arcomat, hogy a szemébe nézzek, majd alaposan végigmért. – Bántott? Akár szóval?... Ha fizikailag, akkor megverem! – szűrte a fogai között a végét.

Miután meggyőztem róla, hogy semmi komolyabb nem történt, illetve, hogy csak közvetetten miatta borultam ki, visszamentünk a Lotushoz.

Hiába kérte, nem mondtam el, nem tudtam elmondani neki, hogy mi borított ki ennyire. Egyszerűen nem voltam képes rá. Látszott rajta, hogy nagyon rosszul esik neki, amit megértettem, de először magamban kellett tisztáznom a dolgokat. Mert akárhányszor végiggondoltam azt, amit mondott, és azt, ami történhetett, mindig más megoldásra jutottam. Hiába próbáltam reálisan nézni a dolgokat, úton vissza Kimi pihenőjébe, majd a cuccainkat összeszedve a szállodába visszavezető úton is, semmi elfogadhatót nem találtam.

És az egészben az volt a legrosszabb, ami nagyon valószínűnek tűnt, hogy én is hibás vagyok a szituációban. Nem szándékosan. De mivel mindig azt vallottam, hogy nem csak az a bűn, amikor valami konkrét rosszat követünk el, hanem az is, amikor nem teszünk meg valamit, számomra egyértelműnek tűnt, hogy hibáztam. És ezzel nagyon rossz volt szembesülni. Főleg úgy, hogy előtte több éven keresztül hittem azt, hogy a leghelyesebben cselekszem.

-          Miért nem alszol. – kérdezte Kimi suttogva, némi mocorgás után. Már jóval éjfél után járhatott az idő, de annak ellenére, hogy mennyire vágytam arra, hogy ágyba kerüljek, még csak álmosnak se éreztem magam.

-          Csak most ébredtem fel. – hazudtam némi gondolkozás után. Neki pihenésre van szüksége, egy versenyhétvége után. És már a reggeli koncentrációját is megtörtem azzal, hogy az én problémámmal kellett foglalnia. Legalább aludni had aludjon.

-          Nem úgy nézel ki…- szuszogta morcosan a nyakamba.

-          Attól te még aludj nyugodtan! – túrtam bele a hajába, élvezve, ahogy a selymes tincsek siklanak az ujjaim között.

-          De…

-          Nincs de… - fordultam felé teljesen, hogy puszit nyomhassak az arcára. – Alvás van.

Még morcosan sóhajtott, csak hogy érezzem, mennyire nem tetszik, neki, hogy nem akarom elmondani azt, ami miatt ébren vagyok, de aztán hallgatott rám, és perceken belül újra álomba merült.

Egyenletes szuszogása engem is megnyugtatott. A bőrömet kellemesen csiklandozta a meleg lehelete, és, bár nem fáztam, mégis jólesett érezni a hozzám simuló teste melegét.

Nem tudom, mennyit agyalhattam még éjszaka, csak annyira emlékszem, hogy reggel van, és Kimi már nem mögöttem alszik csendben, hanem a nevemet suttogva simogatja az arcom.

-          Mi volt tegnap? – Kérdezte Pete egyből, mikor összefutottunk a liftnél.

Előző nap már nem volt se kedvem, se energiám beszámolni neki, hiába tudtam, hogy pontosan annyira kíváncsi a történtekre, mint Kimi. Ha nem jobban. Csak egy sms-t dobtam neki, hogy nagyjából minden rendben, és hogy majd beszéljünk, de máskor.

-          Mit csinálsz ma késődélután? – Kérdeztem vissza, válaszolás helyett.

Éjszaka ugyanis, bár végül aludtam is valamennyit, sikerült néhány dologra rájönnöm. Ezek egy része csak még jobban összezavarta az érzéseimet, de legalább már tudtam, hogy hogyan juthatnék kicsivel közelebb a helyes megoldáshoz. Már ha van olyan.

-          Hát öö… Mondjuk, hazamegyek innen?

-          Azt koradélután csinálod. – vágtam rá egyből, ugyanis együtt megyünk haza.

-          Jó, de esetleg lepakolnék otthon…

-          Láttam én már olyat… - ráztam meg a fejem, hiszen pontosan tudtam, milyen is az, ha Pete hazaér. Nagyon hasonlít ahhoz, mintha én érnék haza, csak én azért a szennyest legalább kiszedem a bőröndből, mielőtt a sarokba raknám ’áh, ezt majd később!’ felkiáltással. Szóval sok időt nem vesz igénybe.

-          Igazából miért is érdekel téged, hogy ráérek-e?

-          Hmm… Mondjuk, elmesélném, hogy mi volt tegnap? – vigyorogtam rá angyalian. Mert ez volt a tervem. Annyira nem tűnik nagyszabásúnak így elsőre, de ha hozzávesszük azt, hogy nem csak azt a pár mondatot idézném vissza, amit Tomi mondott, hanem a gondolataimat is megosztanám velük… Na az már sokkal komolyabban hangzik! Sőt, grátisznak, néhány olyan dolgot is elmondanék, amiről Mátén kívül senki nem tud. De ettől lehetne megérteni a dolgokat.

-          A-a! Azt a repülőn fogod! – vigyorgott vissza mindentudóan. – És, mielőtt még azt mondanád, hogy nem, én nem azt mondom, hogy a repülőn fogod magadtól elmesélni, hanem azt, hogy a repülőn fogom kiszedni belőled!

-          A-a, nem fogom a repülőn elmondani. – vigyorogtam rá hasonló stílusban. – Majd szépen átjössz Kimivel hozzám délután, és akkor beszámolok a dolgokról. – Folytattam, mielőtt belevághatott volna. És direkt belevettem Kimit is, mert neki még nem sikerült beszámolnom a tervemről, sajnos, vagy nem, kicsit elterelte a figyelmem reggel. Most pedig már kezdett ideges, és féltékeny lenni, gondolom azért, hogy Pete-nek miért mesélném el, amikor ő egész este ezért könyörgött, mondhatni. Persze, ha rákérdeztem volna, ezer százalék, hogy letagadja, hogy féltékeny, sőt, esetleg némi tettetett sértődöttséggel még rá is játszik arra, hogy én ezt miért feltételezem róla, hiszen az, hogy kinek, miről számolok be, az az én magánügyem… De az összébb húzott szemöldöke, a lift gombjával való kemény bánásmód, valamint a Pete felé irányuló ’különösen kegyetlenül gyilkos’ pillantások engem igazoltak.

-          De bizony el fogod nekem mondani. Már a repülőn. – lapogatta meg a vállamat drága partnerem, mint aki roppantmód biztos a dolgában.

-          De nem ám! – ingattam meg ismételten a fejemet.

És ez így ment, mondhatni a repülőút feléig. Amikor is Kimi ránk morrant, hogy lassan az ovisoknak kezdődik a délutáni szunya, úgyhogy szálljunk ki a homokozóból, és ne veszekedjünk tovább egy lapátért.

Majd fogta magát, és a hirtelen beálló kellemes csöndben gond nélkül elaludt. Kérdem én; ki is az óvodás?

-          Naaaa….! Légyszi-légyszi-légyszi! – hajolt át hozzám Pete ismételten, csak most suttogva, hogy a nekem dőlő, csendben szuszogó Kimit fel ne ébressze. Nem tudom melyiktől félt jobban, hogy azért kap ki, mert felébreszti, vagy azért, mert újrakezdte, de azt hiszem jogos volt a félelme. Mindkettőtől.

-          Pete… Figyelj! Nem azért nem akarok most nekiállni elmesélni a történetet, mert fukar vagyok, és sajnálom tőled az információt. Hanem azért, mert sokkal hosszabb elmesélni, minthogy azt egy rövidke repülőút alatt megtehetném. – magyaráztam neki, szintén suttogva, - Csak olyan dolgot tudnék mondani, amitől még kíváncsibb leszel. Vagy egyszerűen nem értenél semmit! – ráztam meg a fejem óvatosan, hogy nehogy meglökjem a vállamon pihenő szőke buksit.

-          De… Legalább tudnám, miről van szó…! – Próbálkozott tovább.

-          Mondj neki valamit, hogy befogja, mert így nem tudok aludni! – morgott Kimi mellőlem, de arra már nem vette a fáradságot, hogy a szemét is kinyissa.

Pete meg látványosan örült, hogy végre kap valami infót. Meg talán annak is, hogy Kimi nem nyírta ki ültében.

-          Fél háromkor landolunk, ötkor tali nálam. Kaját hozz, mert én sem voltam otthon hétvégén! – mosolyogtam rá, majd kicsit lejjebb fészkelődtem magam az újból békésen szuszogó szőkém ölelésében.

-          Tudod mi hiányzott egész edzőtábor alatt? – huppant le mellém a külön busz ülésére Tomi, miután kihúzta a fülemből a fülhallgatót.

-          A pia, az nem… - húztam el a szám. Akármennyire is imádtam, egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy minek kell még itt is innia. Mert oké, hogy esténként elmennek, és a csapattal, vagy csak ketten hót részegre isszák magukat, vagy csak iszogatnak, ahogy állítják, de itt… Amikor minden arra van, hogy egész nap a legtöbbet gyakorolhassunk, teljes koncentráció mellett! Minek kell itt is este, dugiban inniuk, hogy aztán másnap elaludjanak, fájjon a fejük, másnaposak legyenek, tudomisén? Meg hogy jöjjön a különböző fasza poénjaival, mert épp nem érzi, hogy hol a határ… Igen, szakítottam Marcival, igen, én dobjam, de attól még nem kell egész végig azt hajtogatni, hogy fél, hogy őt is dobom, hogy milyen határozott vagyok, nekem kéne őt emelnem. Esetleg, hogy örülne, ha őt dobnám, egy dobott Rittbergerre, akkor tuti miénk lenne a kupa… Hát köszi!

-          Nem arra gondoltam! – húzta be a nyakát. Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy a végén kiakadtam. Nem szoktam, de most kiakadtam, nem kicsit. Megmondtam neki, hogy azt így felejtse el, így nem lesz semmi az egész versenyből, az egész évből, elhiszem, hogy menő inni, de nőjön fel, ez az egész nem játék! Lehet, hogy hisztisen hatottam, de legalább felfogta.

-          Csajok! – fordult hátra Krisz az előttünk levő két ülés egyikéről, de egy jól irányzott ütés hatására egyből vissza is fordult. Lehet, ezért mondják az edzők, hogy nem jó, ha mindig a hokisokkal vagyunk, mert kevésbé leszek nőies?

-          Az is…! – röhögött azért fel a hülyém mellettem, - De valami normális kaja még inkább!

-          Normális kaja? Szerintem kb messze itt volt a legjobb a kaja az eddigi helyek közül!... Gondolj mondjuk a vityillós helyre, ahol a végére rántott hús mérgezést kaptunk majdnem!

-          Jó, de úgy értem, hogy valami finom! – nézett a hízelgő pillantásával, aminél általában mindig szoktam tudni, hogy mit szeretne elérni. Most nem.

-          És mi számít finomnak? Ha már a chpis sem az? – húztam fel a térdem, a hátamat az ablaknak támasztva, hogy kényelmesen tudjak felé fordulva beszélni.

-          Hát te sokkal finomabbakat tudsz csinálni, mint ami itt voltak!... Sőt, a chipsnél is. – dőlt közelebb, olyan ’na, ugye érted, hogy mit akarok, és lehet?’ jellegű mosollyal.

-          És… Ez hogy jön ide? – ráztam a fejem, mert nem, még mindi nem értettem, hogy mire szeretne kilyukadni.

-          Bocs nem neked ment!... – jött a kiáltás, szinte egyszerre, az ölemben kikötő pulóverrel. Hiba, a hokisok nem kosarasok. - Nóri, dobd már tovább Andrisnak, légyszi! – És én meglepetés és szó nélkül teljesítettem, hozzásegítve a srácokat ahhoz, hogy a lehető legjobban betemessék szerencsétlen Gábort. Aki elkövette azt a, végzetesnek bizonyuló, hibát, hogy elaludt.

-          Csak, hogy ha hazamentünk, átugorhatok hozzátok? – folytatta Tomi is, mintha semmi nem történt volna.

-          Persze! Szerintem öcsémnek úgyis meccse van, nem is lesz otthon senki.  –vontam meg a vállam, felidézve az sms-t, amiben az állt, hogy ugyan, haza tudna-e vinni valaki, vagy igénybe venném-e a bkv szolgáltatásait.  –De… És nem én vagyok a szőke, hanem te nem mondod el! Még mindig nem értem, hogy ezek hogy kapcsolódnak össze. Mármint az általam készített süti hiánya, és a hozzám eljövetel.

-          Dehogynem vagy te a szőke! – röhögött fel, ahogy csak csávók tudnak. – Elmegyek hozzátok, és bekajálok! Anya úgyis jön értem, el tud vinni

-          Hát te nagyon hülye vagy! – nevettem fel hangosan, hogy az egész busz egy pillanatra felkapta a fejét. Bár nem volt szokatlan a hasonló kirohanás sem tőlem, sem mástól, azért mindig érdekes, hogy ki kapja.

-          Most miért is? – vigyorgott kicsit zavarodottan.

-          Te figyu… Szerinted én mit csináltam az elmúlt héten?... Hol voltam?

-          Edzőtáborban.

-          És akkor honnan lenne nálunk otthon olyan süti, amit én csinálok? Az megától terem?... Mert szerintem nem! Azért ’olyan, amilyet én csinálok’, mert én csinálom. És ennek van egy jelentős összetevője, mégpedig az én ottlétem. Ami most ugye nem nagyon jött össze! – oktattam ki angy komolyan, de a végét már kénytelen voltam elnevetni. Annyira buta fejet vágott! Komolyan, néha nem értem, hogy hogy lehetek rá dühös… Amikor olyan, mint egy óvodás!